Bejött és rögtön taps fogadta. Hiszen ki ne ismerné a mackós mozgású, ősz halántékú színészt. Van, akit leginkább kutyaként hódított meg az operettben, mint Bozzi úr. Mások a dünnyögésébe szerettek bele, amikor riportalanyait faggatja a Napkeltében, s közben csalafintán mosolyog szemüvegének csillogó üvege mögül. Sokan a Heti hetesben megtapasztalt kesernyés humoráért becsülik. Mindenütt otthon van, elhagyhatatlan vendége a képernyőnek, színpadnak. És a véleményformálásnak is. Sokszor voltam a vendége a Napkeltében, de most fordult a kocka, én kerültem a riporter szerepébe. Kíváncsi voltam, hogyan gondolkodik a nőkről egy olyan férfi, aki a fél életét színésznők között tölti, a másik felében pedig a nőkről elmélkedik. Na jó. Nemcsak a nőkről.
Semmi kétség, Verebes István olyan személyiség, akivel érdemes beszélgetni. S még érdekesebb feltenni neki a kérdést: „Mi kell a nőnek”?” Ha van, aki erre válaszolni tud, az éppen ő, gondoltam, több házassággal és egy boldog révbe éréssel a háta mögött.
Most, annyi próbálkozás után derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszik. Házassága történetét megosztja velünk. Nem szakmabelivel, egy egészen más hivatás képviselőjével hozta össze a sors, s lett az általa irányított színház gazdasági vezetőjének társa. Primadonnai allűrök, hosszan tartó vadászat, becserkészés és hajsza nélkül. Olyan természetesen, ahogyan a nagy szerelmek születnek. Akkor, abban a legjobb pillanatban az a bizonyos ajtó nyitva volt. Csak be kellett lépni rajta. Ami egy szerelmes férfi számára néha nem is olyan könnyű. Verebes a nem mímelt, de ösztönös kedvesség, az önfeláldozó gondoskodás, a megértés, a biztos családi fészek „foglya” lett. „Boldog?” – kérdezem. Az órájára pillant s megjegyzi.: „Negyedórával ezelőtt még az voltam.”
Egy olyan középkorú férfi gesztusa ez, aki tudja, hogy semmit nem adnak ingyen, „a házasság komoly meló”. Korábbi felesége, Kánya Kata jó érzékkel belenevelte: „Egy kapcsolat – munka. Nap mint nap meg kell kell hódítani a nőt.”
Igaza lenne? Ő minden esetre megtanulta a leckét, s eddig nem vallott kudarcot. „Mi kell a nőnek?” a válasz lakonikus volt. „Minden! A nő önmagáért van, a férfi a nőért” – így foglalja össze férfiúi krédóját. Egyébként szívügyekben nem ad tanácsot. Se barátnak, se gyereknek. A boldogságért mindenkinek magának kell megküzdenie, a próbát egyedül kell kiállnia, a tapasztalatokat csak a saját bőrén gyűjtheti be az ember.
A szemén látom, hogy nem hisz az egyenjogúságban. Pontosabban nem érdekli. Ő mindent megtesz, hogy megkönnyítse a megkönnyíthetetlent, hogy levegye a gyereknevelés, a család gondjainak egy részét a nő válláról. Istenít, szolgál, csak hagyják békén, hagyják szabadon lélegezni. Nem hinném, hogy a kora miatt gondolja így. Inkább a bölcsesség súgja neki ezt az utat, magatartást. Szerepjátszás nélkül.
Mindig úgy gondoltam, a színház rejtelmes világ, amelynek saját törvényei és titkai vannak, de azonnal kiábrándít. „Nem zárt világ. Olyan, mint minden más közösség. Már csak azért is, mert manapság bárki lehet színész. Na és politikus, az is bárkiből lehet. A színházban az emberi kapcsolatok éppen olyanok, mint bármelyik más szakmában. ”
Na persze, csakhogy a színházban, miként a politikában, hírek, szenzációk, pletykák és intrikák kerülnek terítékre, amelyek átszíneznek, különös megvilágításba helyeznek minden emberi kapcsolatot. Sosem tudhatod, ki játszik kinek, ki kit jászik, kinek tapsol a közönség, s ki nyer a végén. Az igazi dráma mindig belül játszódik, de egy hatalmas szerkezet kitörésre kényszerítheti a bent rejtőző erőket. Csak a beavatottak tudják igazán, mekkora bomba ketyeg a sajtó és a világ számára! De ezt a bombát ezúttal nem akartuk felrobbantani. Elegánsan átsiklottunk a téma felett. Talán majd máskor.
Hazafelé, áthajtva az esti városon, egy pirosra váltó közlekedési lámpa előtt megállva a motor duruzsolása sem tudta elnyomni a bennem még motoszkáló kérdést. „De mégis, mi kell a nőnek?”