Ma már a hat éves gyerekeknek is felvételizniük kell, ha egy jobb iskolába akarják beíratni őket a szüleik. Az iskolák bemutatókat tartanak, ahová meghívják a szülőket és a gyerekeket, majd a tanárok „felmérik” a jelentkezőket, akik közül kiválogatják azokat, akik szerintük beleillenek az iskola szellemiségébe. Egy ilyen bemutatóra elkísértem a családomat, és annak ellenére, hogy a tanárokat szimpatikusnak, a törekvéseiket jó szándékúnak találtam, belém hasított az a szorongás, amit kisiskolásként sok évvel ezelőtt átéltem.
Gyerekkorom óta nincsenek üresjáratok az életemben. Így neveltek. Nem szigorú családban nevelkedtem, hanem olyan családban, amelyik morális, egzisztenciális és szocializációs kényszerek között élt, úgyhogy nekem mindig rengeteg elvárásnak kellett megfelelnem. Hamar kiderült, hogy túlteljesítő gyerek vagyok, aki elfogadja, hogy az élet egymást követő és teljesítendő feladatok sorozatából áll. A lányomat már nem így neveltem, és ő sem így neveli a kislányát.
A házunktól nem messze, Pest egyik legszebb terén egy klinika, egy templom, a város legjobb cukrászdája, és egy általános iskola állt. Hat évig jártam oda. Már az első évnyitón éreztem, hogy az nem az én világom, és keservesen sírni kezdtem, mire a mamám kikísért a folyosóra, ahol a frissen felkent hipó szaga keveredett a virágcsokrok illatával, a falak olajzöldre voltak festve, és a mész fehér ablak kereteken nyomott mintás krepp függönyök lógtak.
Haza akartam menni.
Az osztályfőnök az első héten eldöntötte, kik a kedvencei, és kik nem. Az osztályt három részre osztotta: előre ültette a jó gyerekeket, hátra a rosszakat, és egy szamárpadba a legrosszabbakat. Sok időt kellett ott eltöltenem, többnyire egy túlkoros cigánylány társaságában. Borzasztóan unatkoztam, mert nem lehetett beszélgetni, mivel a szamárpad a tanári asztal és a padsorok közötti tágas térbe volt beállítva. A gyerekek megbámultak, és csak akkor mehettem vissza a helyemre, ha az osztály előtt bocsánatot kértem a rossz magaviseletem miatt. Mindig ugyanazt a szöveget kellett elmondani.
„Tanító néni kérem, bocsánatot kérek, ígérem, hogy többet nem leszek rossz.”
Néha megfeledkeztem erről, mert ha már beszélgetni nem lehetett, álmodoztam, elkalandoztak a gondolataim. Egy idő után azonban a tanítónő mindig megkérdezte, nincs-e valami mondanivalóm, és emlékszem, egyszer ártatlan képpel azt válaszoltam, hogy nem, nincs, az égvilágon semmi. Akkor sarokba kellett állnom, mert szemtelen voltam.
Azoknak, akik sokat beszéltek, az osztályfőnök barna ragasztószalaggal leragasztotta a száját. Rendszeresen ott ült az osztályban hátratett kézzel néhány leragasztott szájú gyerek, és a tinta kék füzetét bámulta. Emlékszem, hogy a ragasztószalag milyen kellemetlenül húzta a bőrt, és a légzést is nehezítette.
A tanárok időnként vertek is minket. Egy-egy pofont lekevertek annak, aki szemtelen, vagy erőszakos volt, és ha haragudtak ránk, vonalzóval verték a fejünket. Egyszer karéneken egy lány felsikoltott, mert valaki szöget csúzlizott a fülébe, mire a karvezető leállította az éneklést. A hirtelen beállt csendben hatalmas ütések puffantak a csúzlizó fiú hátán. Azután folytattuk a dalt, mintha mi sem történt volna. Persze a gyerekek is verték egymást, lányok, fiúk egyaránt, ha nem az osztályban, hát kint a téren. Egyszer úgy állcsúcson vágtak, hogy forogni kezdett a fejem fölött a templomtorony, és eltartott egy darabig, amíg magamhoz tértem. Sosem tudtam meg, miért kaptam ezt a jobbegyenest.
Megfejthetetlen világ volt ez számomra, érthetetlen játékszabályokkal, és csak abban lehettem biztos, hogy nem úszhatom meg botrányok és sérülések nélkül.
Mindvégig idegennek éreztem magam. Közepes tanuló voltam, pedig hat éves koromban már olvastam, tíz évesen novellákat írtam, imádtam a nyelvtant, amit mindenki utált, sportoltam, szépen énekeltem és a gyurma figuráimat rendszeresen kiállították a folyosói vitrinben. A tanárok sokszor figyelmeztettek, hogy ne barátkozzak cigányokkal és a nagyon szegény gyerekekkel, de sohasem fogadtam meg az intelmeiket. Nem azért, mert annyira bátor voltam, hanem azért, mert egyszerűen nem volt kedvem azokkal barátkozni, akiket nekem szántak. Így hamar besoroltak a „rossz minőségű” gyerekek közé. A szüleim – több nyelven beszélő diplomások – ugyanúgy szorongtak a tanítóktól, mint a virágárus asszony, vagy a bolti eladó. Volt is rá okuk. Olyan megfélemlítő volt a szülői értekezletek hangulata, olyan kioktató a tanárok stílusa, hogy mindenki pocsékul érezte magát, aki belépett a kapun.
Felszabadulást – lelki értelemben – a következő iskolám hozott, ahol csak a szellemi teljesítmény számított. Rögtön jeles tanuló lettem, hiszen aki tanult, az előtt nyitva állt a pálya, de az előrejutásnak komoly ára volt. Olyan fegyelmezett lettem, mint egy porosz katonatiszt. Pontos, megbízható, célratörő. És nagyon sokáig ilyen is maradtam.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor láttam, hogy a hat éves Mírám milyen halálos rémülettel old meg néhány pofon egyszerű feladatot a játéknak álcázott felvételi vizsgán. Míra nem akarta két méterről labdával megdobálni a papír vaddisznót, nem akart kanállal vizet hordani egyik vödörből a másikba, és táncolni sem volt kedve. Csak akkor érezte jól magát, amikor egy színes ceruzával a kezében elvonulhatott rajzolni úgy, hogy senki nem figyelte, mit csinál.
Kínlódását látva újra sírnom kellett, pedig tudtam, hogy nem kell visszaforgatnom az idő kerekét, őt már nem fogják bántani ebben az iskolában. Nincs szamárpad, barna ragasztó, vonalzó. A porosz iskolai módszerek a múltba vesztek, a gyerekeknek jogaik vannak, a tanárok partnernek tekintik a szülőket, stb, stb. Csak éppen a félelmeivel nem biztos, hogy tudnak majd mit kezdeni. Különösképpen akkor nem, ha már ilyen korán próbának vetik alá.