Alfons Mucha, a cseh szecesszió nagymestere szerette a nőket. Szerette őket rejtélyesenek, álmodónak, kihívónak, elomlónak, veszélyesnek, csábítónak, diadalmasnak, egyszóval ezerfélének megmutatni. Nézem a kiállítást, és arra gondolok, mennyit változott a korral a női szépségről alkotott képünk.
Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt az olasz tengerparton nyaraltunk a lányommal, a strand tele volt kövér nőkkel. Sokan olasz divatú, aranypántos szandált viseltek, apró bikinit, nem takargatták magukat, hullámzott a testük a villogó napfényben. A hőség és a lárma sűrűjében izzadság csillogott a bőrükön, sört, limonádét, koktélt rendeltek, nevettek, belevetették magukat a hullámokba, vagy a napernyők alatt heverésztek álmosan. Elengedettek és nagyon közvetlenek voltak.
Volt idő, amikor a kövérség gazdagságot jelentett és női vonzerőt. Ennek a nyomai még ma is élnek, különösen délen. Egyik délelőtt hallottam a piacon, hogy egy nő azt panaszolta, amíg szép, százkilós asszony volt, szerették a férfiak, de ilyen csontosan már a kutyának sem kell. Megnéztem. Szerintem egyáltalán nem volt sovány, olyan feneke volt, mint egy óriási, feszes labda. Tömött, párnázott karja, telt keble jól látszott a vállára terített kendő alatt.
De hát a nők sohasem elégedettek a testükkel.
Vagy az életükkel nem elégedettek?
Mert ha úgy veszem, a női test a női élet rajza. Térkép, lenyomat, vagy valami hasonló. Mindenesetre sokat árul el arról, kinek milyen élete volt, mennyire élt, vagy élt vissza azzal, amit a természettől kapott. Hogyan sáfárkodott az adottságaival, mennyire sikerült kijátszania a múló időt.
Mert ez játék is.
Van, aki már harminc évesen belenyugszik abba, ha eres a lába, vastag a csípője, de van, aki mindenre képes azért, hogy eltüntesse az idő nyomait.
A terhesség, a szoptatás, az anyaság nyomait.
Vagy a betegségek, a csalódások, a nehéz, fizikai munka nyomait.
Vagy valami másét.
Sohasem tudhatjuk pontosan.
Ragyogó külsővel vágyat és csodálatot kelteni. Erről szól a mese?, tényleg kérdezem, mert nekem ez gyanús.
Azt csak úgy mondják, hogy a szépség belülről sugárzik?
Mert fontos a smink, a frizura, a ruha, a lábra simuló harisnya és a cipő. Fontos a formás láb, a fénylő bőr, a telt ajkak, a csillogó szem, és az ehhez hasonlók. Valahol olvastam, hogy a férfiak először egy nő mellét nézik meg, csak azután az arcát. Ezt nagyon viccesnek találtam, mert eszembe jutott a fordítottja: mi vajon mit bámulnánk egy férfi mellkasán?
Szerintem egy nő akkor a legszebb, amikor szeretik.
Mert akkor minden lehetséges. Akkor mindent tud a teste. Felszabadul, nem védi, nem takarja a sok rafinéria, annyit mutat meg magából, amennyit akar, és ezt nem szégyelli, hanem élvezi.
Belső biztonsága van.
Na és a titkok és a meglepetések. Fontosak, nagyon. Amikor valakit ruhában látsz, sosem tudhatod, milyen meztelenül. Nem is nagyon szoktuk ezt elképzelni. Vagy mégis?
Azt hiszem, keveset tudunk a saját, az igazi testünkről, mert gyakran bedőlünk a női trükkjeinknek, és elhisszük azt, amit a ruhánkban mutatunk. Egy varrónő egyszer azt mondta: Ne azt nézd, hogy áll rajtad egy blúz, hanem azt, hogy te milyen vagy a blúzban. Csakhogy én mindig más vagyok ugyanabban a blúzban, és attól függően, milyen lábbal keltem fel, vagyok lompos, tűrhető, csinos, elegáns, bármilyen.
De így legalább tudom, hogy én vagyok felelős az aznapi kinézetemért, és ez megnyugtat. Egy semmi kis vacakban is lehetünk szépek.
Emlékszem, egy alkalommal, amikor elmentem otthonról, a lányom fölvette az egyik nyári ruhámat, és mert hosszúnak találta, levágott belőle vagy húsz centit. Neki éppen így állt jól, nekem hosszú blúz lett belőle, tunika, és evett a méreg. De azért nevettem is. Évekig közös ruhatárunk volt. Akkor vettem észre, mennyire másként mutatunk ugyanzokban a holmikban. Amiben én tartózkodónak és diszkrétnek tűntem, abban ő kihívóan szép volt, mert úgy mozgott, olyan szabadon lóbálta a karjait, olyan hatalmasakat lépett, hogy egészen más lett az összhatás. Néha csak egy szalagot, sálat, függöny rojtot dobott a ruhámra, és már nem is lehetett felismerni. Csoda egy tinédzser volt!
Sokat tanultam tőle arról, mit jelent nőnek lenni, és érdekes módon ma még inkább használom ezt a tudást, mint korábban. Úgy látszik, nálam minden későn történik meg.