Írd újra az életed!
A Varázskert bemutatója előtt felmentem a gyerekkori lakásomba, oda, ahol felnőttem, s ahol a szüleim a halálukig laktak, és kinéztem az ablakon. Előttem a Gellért hegy, a Budai Vár, a Duna és az Iparművészeti Múzeum. Ennél varázslatosabb kilátás egyetlen lakásból sem nyílik a városra. És ahogyan ott álltam, újra kimondtam magamban: ha más költözne ebbe a lakásba, s én nem láthatnám mindezt az ablakaimból, abba valószínűleg belehalnék.
Apám íróasztalán írtam a könyvem záró fejezetét, a repülést az ismeretlenbe, anyám konyhájában főzöm a legfinomabb vasárnapi ebédeket. Soha nem váltam el tőlük. Most újra megköszöntem nekik, hogy vagyok, hogy írhatok, hogy nézhetem a várost ebből a száztíz éves józsefvárosi házból.
A bemutatón Szikora János rendező beszélgetett velem. Ő az egyik legérzékenyebb olvasó, akivel valaha is találkoztam. Személyiségének egyik legrokonszenvesebb vonása az előítélet-mentes kíváncsiság, amely különös érzékenységgel párosul. Minden apró részletet meglát, megérez egy műben. Arról próbált meggyőzni, hogy legközelebb arról írjak, milyen értelmiségi nőként politizálni egy férfivilágban. Válaszként elmondtam egy történetet.
Tizenöt évvel ezelőtt egy vasárnap délelőtt megszólal a telefon. Épp’ a fürdőkádban ülök, zenét hallgatok. A vonal másik végén ismeretlen férfi. Gratulál a vasárnapi lapban megjelent cikkemhez, amelyben elvált apákról írok, akik szenvednek, mert nem élhetnek együtt a gyerekeikkel. Az ismeretlen arra kér, írjam meg a történetüket. Egy ilyen könyvet szívesen kiadna, bár még csak kezdő a szakmában. Mondom, most nem érek rá, rengeteg más dolgom van. Matyi Dezső elköszön, elnézést kér a zavarásért. Azóta három regényemet adta ki az Alexandra Kiadó, az ország egyik legnagyobb, vezető kiadója, amelynek Matyi Dezső a tulajdonosa. Egyik sem elvált apákról szólt. De tegnap – megint csak telefonon – megegyeztünk abban, hogy végre megírom azt a könyvet, amelyre tizenöt évvel ezelőtt nem jutott időm. Vagy legalábbis valami hasonlót.
És most azt ígérem Szikora Jánosnak is, hogy egyszer megírom a politikáról szóló könyvet, csak még érlelem kicsit. Mert az idő nagy úr. Vannak történetek, amelyek csak úgy kiperegnek az író ujjai közül, és vannak olyanok, amelyekre hosszan kell várni. Újra kell gondolni, újra kell írni őket. Ahogyan újra meg újra meg kell írni életünk történetét, a változást, a rengeteg tapasztalatot, málhányi úti élményt, élet örömöt, félelmet. Összegyűjteni és elrendezni mindezt, azt is jelenti: újraalkotjuk az életünket. Valami újat hozunk létre, hogy jobban értsük változó önmagunkat.
Mostani regényem főszereplője olyan nő, aki mer szembenézni önmagával, és ki mer mondani valamit, amit egyáltalán nem könnyű: hadd legyek az, aki vagyok. Hadd lássam olyannak a világot, amilyennek szeretném. S ha ehhez két életre van szüksége, hát tessék!, álmodik magának egy másik életet, amely közelebb viszi a beteljesüléshez, féken tartott érzelmei felszabadulásához. Visszamegy a legősibb forráshoz, amelyből táplálkozhat, a gyerekkorába, és felszabadítja magában azt a nőt, akibe megannyi titok, rejtett kifejezési vágy szorult. Újra írja az életét. De legalábbis megpróbálja.