Az élet menete
A Bethlen téri emlékműtől indultunk az Élet menetével a Józsefvárosi pályaudvar felé, ahonnan 1944-ben deportáltak transzportjait indították el a haláltáborok felé. Hatszázezer magyar zsidót gyilkoltak meg a második világháborúban és sok ezer más kisebbségit, szerbet, ruszint, romát és homoszexuálist, akiknek a haláláról sokáig hallgatott a történelem.
Az élet menete emlékezőkből állt. Olyan emberekből, akik több, mint hatvan évvel a háború után sem akarnak felejteni, akik számára fontos a múlt. Származástól függetlenül. Pártállástól függetlenül.
Hosszú sétánkat senki nem zavarta meg. Békésen lépdeltünk egymás mellett különböző politikai családok tagjaiként. Schmidt Páltól Lendvai Ildikóig eljöttek sokan. Egy nő meghatott arcára különösen jól emlékszem. Amikor a járdán állva, kívülről szemlélve a menetet megpillantott minket egy sorban, bólintott. Így kell ennek lenni ilyenkor. Ez volt az arcára írva.
Közben a város egy másik, távoli pontján szégyenteljes tüntetés zajlott. Szélsőjobboldaliak transzparensen adták tudtára a világnak, hogy holokauszt nem létezik. Szerintük ez csak a liberálisok és a kommunisták találmánya. Az ő uralmukkal szemben hirdetik: „A Harmadik Birodalom visszavág”
Vannak olyan országok Európában, ahol holokauszt tagadásért börtön büntetés jár. Magyarországon szélsőjobboldali politikusok gátlástalanul hazudhatnak a második világháborúban elkövetett bűnökről, senki nem vonja felelősségre őket. Félelmet és hazugságot terjesztenek, mert nincs olyan törvényünk, ami ebben megakadályozná őket. Táblákra írhatják, terjeszthetik, a világba kiabálhatják fenyegető üzeneteiket.
Ezzel a tüntetésükkel átléptek egy határt. A józan ész és az emberség határát, mint egykor náci elődjeik. Velük vállalnak eszmei közösséget, amikor meghamisítják az európai történelmet.
Egyetlen józan társadalom sem tűrheti el a múlt meghamisítását, mert aki hazudik a múltról, az a jelenről sem mond igazat. Magyarországon az iskolákban évtizedeken át nem tanítottak tisztességesen erről a korról. Tabu volt a második világháborúban elkövetett háborús bűnök hosszú sora. Egész generációk nőttek fel úgy, hogy nem is hallottak a holokausztról, vagy legfeljebb ismerősöktől tudták meg, mit jelent egyáltalán ez a szó. Az érintettek titokban tartották tudásukat és történeteiket, sokan szégyelltek beszélni róla. Elfojtásokkal terhes, velejéig hamis társadalomban éltünk, s ennek megfelelően alakult történelmi tudatunk. Igy váltak sokan végképp képtelenné arra, hogy feldolgozzák az őket, és a családjukat ért traumákat, amiknek a feldolgozása amúgy is szinte lehetetlen. Az elhallgatások kényszere miatt a táborokat megjárt és az onnan visszatért emberek ezrei még többet szenvedtek és szenvednek még ma is.
De ennek a kornak egyszer s mindenkorra vége. Senki nem hozhatja többé vissza. Az európai jogalkotás és a demokratikus oktatási formák és módszerek mellett ezért fontos a nyilvános, kollektív fellépés, hogy megbirkózhassunk a múlt árnyaival.