Üvegfeleség

2008 augusztus 3. | Szerző: Virginia |

 

 

Amikor szociológusként könyveket írtam tanítás és folyóirat szerkesztés mellett, soha senki nem kérdezte meg, mikor van időm írni. Pedig sok órát adtam az egyetemen, egy alapítvány elnöke voltam, és az Esély főszerkesztőjeként sem unatkoztam: kézirat hegyeken rágtam át magam minden héten. Most, hogy európai politikus vagyok, mindenki csodálkozik, hogy regényeket publikálok.  

„Nem tudhatod, mit érez egy nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor becsukja a szemét és álmodik. Az álmok még mindig biztosan állnak” – mondja a Varázskert hősnője, aki kettős életet él. Egy valódi életet a férjével, és egy másikat, amelyet Mirkóval, gyerekkori szerelmével álmodott meg magának. Létezhet tökéletes összhang férfi és nő között? Nem ismeri a választ, de abban biztos, ha tudni akarja, be kell lépnie a titokzatos kertbe, meleg tűzszínek, és hideg, kék fények közé. 

 

Azt hiszem, sok ezer nő ismer majd magára ebben a könyvben. Hiszen mindenkinek megvan a maga Mirkója, képzeletbeli barátja, szerelme, akivel feledhetetlen, veszélyes és felkavaró pillanatokat élhet át. Mirkó mi magunk vagyunk, és mind azok, akiknek szenvedélyes a lelke, és nem érik be egy kiégett házasság tapasztalataival, hanem annál sokkal többre vágynak, s úgy űzik el a magányukat, hogy a csillagokkal beszélgetnek.    

Regényem hősnője nem akar üvegfeleség lenni, akit a férje már nem is lát, csak éppen megszokásból érzékel. Ha elfogytak a szavak, maradt a megszokás és a rutin, akkor inkább egy különös és bátor menekülés útját választja.

 

Amikor szociológusként írtam, gyakran éreztem úgy, hogy a szociológia elfed engem. Adatok, tények, kutatási eredmények halmozódtak fel bennem, ezeket raktam össze, ezek mögé bújtam. Páncélként használtam a tudományt, de időnként ki-kibújtam mögüle. Női sorsokról írtam, a Nő szerint a világ, a Pillangóhatás vagy a Szerepváltozásokban megjelent cikkeim már mutattak valamit szépírói hajlamomból. Rendre becsempésztem az adatok közé az érzelmeket. Akkor ezt úgy hívtam: érzelmi szociológia.

 

És lassan eljutottam a belső felszabadulásig. Úgy látszik, ennyire későn érő típus vagyok, hogy csak mostanában merem megírni egy nő személyes érzelmi rajzát. Érzelmi fotót készítek nőről, férfiről, és közben egyre jobban érteni vélem a saját életemet. Mondom, felszabadultam, de közben nem hagyom el a társadalomtudományt  sem, a szereplőim családi, társadalmi háttere éppen annyira izgat, mint az, hogyan élik át egy szerelem katarzisát.

 

Tulajdonképpen nincs időm írni, mégis mindig írok. Éjszaka, hajnalban, repülőn, vagy két átszállás között, és nyáron különösképpen sokat. Nem véletlen, hogy mindig ősszel jelennek meg a regényeim. Ha valamit meg akarok írni, akkor az kényszeremmé válik, nem tudok ellenállni neki, nem is szabad. Ez az érzés erősebb, mint én. Írok, amikor csak tehetem, amikor éppen jön az ihlet. Hát így.