Ibi mama konyhája

2009 május 27. | Szerző: Virginia |

 

A virágokat ne felejtsétek el meglocsolni – emlékeztetett még egyszer utoljára az anyósom, amikor két hetes nyaralásra indult az NDK-ba, mi pedig a lakásban maradtunk a férjemmel. Húsz évesek voltunk, friss házasok ragyogó nyáridőben, és végre ketten, egy háromszobás, budai polgári lakásban, még ha csak átmeneti tulajdonosokként is. Valahogy minden fontosabbnak tűnt, mint a viráglocsolás. Azért gyakran eszembe jutott Ibi mama intelme, és mert semmiképp nem akartam csalódást okozni, jártomban-keltemben ráöntöttem a virágokra egy kisebb kannányi vizet, hadd nőjenek.

Ibi mama egy nappal hamarabb érkezett, mint ahogyan vártuk, ami nemcsak azért torkollt kisebb családi drámába, mert a héten felgyülemlett piszkos edény még a mosogatóban és a sütőben (is) elraktározva állt, hanem főként azért, mert az összes virág kirohadt. Túllocsoltam őket. Ibi mama két napig nem szólt hozzám. Így indult sok évvel ezelőtt anyós és menye kapcsolata.

Azóta sok víz folyt le a Dunán. Született egy lányom, Nóri, aztán elváltunk, új házasságot kötöttem, felneveltem a gyereket, megtanultam háztartást vezetni és virágot locsolni, éltem itthon és külföldön, szóval volt rengeteg változás az életemben. De egy valami állandó maradt: barátságom Ibi mamával, első anyósommal.

Ibi mamáról azt kell tudni, hogy istenien főz és szemben lakik a lányomékkal. Ebből a két adottságból következik, hogy Nóri, aki gyerekkorában is sokat volt a nagymamájánál, ma is gyakran nála ebédel, immár a kislányával együtt.

Ibi mama, Nóri, Míra meg én – négy generáció egy konyhában. Csupa nő. Belépés férfiaknak meggondolandó. Övék a nappali, miénk a konyha. Tiétek a vár, miénk a lekvár! Csak azt ne gondolják, hogy holmi főzőiskolát csinálunk. Mi négyen minimum a világot reformáljuk meg. Míra az asztal alatt szeret tanyázni, mint annak idején a mamája, onnan osztja az észt, és akkor a legboldogabb, ha eltüntetheti a cipőnket. Mezítláb, nem mezítláb, kibeszéljük a politikusokat, megbeszéljük a filmeket, magyarázzuk Mírának, milyen jó lesz iskolába járni, elolvassuk a horoszkópot az újságban (Ibi mama konyhájában kupacban áll a bulvársajtó) és dicsérjük a főztjét. Lehetőleg mindent egyszerre.  A szomszéd néha átkopog, szerintem ő is szeretne csatlakozni, Ibi mama szerint nem ezért.    

S míg fonjuk, kötjük a múlt és a jelen szálait, újabb ételek kerülnek elő, de ezek már elvitelre valók, mert enni többet nem bírunk.

Ibi mamával kettesben is szoktunk találkozni, az is nagyon jó. Ilyenkor egészen más a témánk. Leggyakrabban a kor hatalmáról beszélgetünk. Érthető. Ibi mama nyolcvan éves, ez izgatja legjobban. Én pedig Simone de Beauvoir-ról és a nőkről írok új regényt, úgyhogy elkerülhetetlen, hogy ezzel foglalkozzam. És egyébként is. Tükröm, tükröm… Egy napon születtünk, együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Az ajándék mellé mondtam egy Cocteau idézetet: „Az öregségben az a legrosszabb, hogy az ember fiatal.” Akkor mi fiatalok vagyunk? – kérdezte felcsillanó szemmel. Naná! –feleltem, és ittunk rá.