Indul a fesztivál!

2009 május 16. | Szerző: Virginia |

 

Óriási média figyelemtől kísérve megnyílt az idei Cannes-i Filmfesztivál, amely több, mint hatvan éve kápráztatja el Európa és a világ film rajongóit szépségével, értékeivel, csillogásával. Idén, sajnos, nincs magyar résztvevője a versenynek. Isabelle Hupert, a fesztivál háziasszonya, megnyitó beszédében arról is szólt, hogy a filmkészítés ma már olyan iparággá nőtte ki magát, amelyben megváltoztak a korábbi szerepek.  A színészek gyakran maguk is részt vesznek a film előkészítési, szponzori munkálataiban, átértékelődött, kitágult a művészet fogalma. Ez vajon már a globalizáció, vagy a gazdasági válság, esetleg mindkettő hatása? Művészből iparos? Ne csodálkozzunk semmin. Változik a világ. Tavaly Angelina Jolie-t, Brad Pitt-et, Alain Delont és a fesztiválon debütáló lányát, Anoushkát rajongták körül leginkább az újságírók, de idén is nagy lesz a felhajtás, ott lesz mindenki, aki számít, ebben biztosak lehetünk.      

Éveken át sóvárogva néztem a fesztivál ceremóniáit a tévében, és meg sem fordult a fejemben, hogy valaha én is eljuthatok majd oda. Besoroltam elérhetetlen vágyálmaim közé. Majd néhány évvel ezelőtt egy francia filmrendező meghívására elutaztam gyerekkori álmaim színhelyére, hogy elképedve lássam, a híres Croisette éppen olyan, mint bármelyik sétálóutca egy nyugati kisvárosban, és a lépcső, ó istenem, a lépcső, amelynek vörös szőnyege regényírásra ihletett, mennyire kicsi és jelentéktelen. Annál nagyobb a tömeg, és ha szerencsénk van, két-három igazán jó filmet is láthatunk, meg néhány érdekes, szokatlan művet, és persze sok sztárt.

Amióta az eszemet tudom, a francia filmek szerelmese vagyok. Gyerek voltam még, amikor elindult a francia újhullám, és amikor eljutott hozzánk, érzelmileg és szellemileg a legérzékenyebb korban fedeztem fel, úgy hatott, mint az első szerelem. Szenvedélyemet fokozta a filmek ritkaságértéke, és az a tudat, hogy bizonyos művek, amelyekről hallottam, a cenzúra miatt nem jutnak be az országba, és a színészektől, akikre annyira kíváncsi voltam, lezárt határok választanak el. Tiltott gyümölcs után vágyakoztam, és tovább fokozta a vágy erejét, hogy a szereplők olyan nyelven szólaltak meg, amit nem értettem. Mennyire mások voltak, mint a magyar színészeknek. A ruháik, a mozdulataik, a gesztusaik, minden, minden. Élték, nem játszották a szerepeiket. Egyszerűségükben rafináltak, esendőségükben erősek, csámpásságukban sikkesek, szokatlanok, izgalmasak, egyszerűen káprázatosak.

Eltelt jó sok év, leomlottak a határok, elmentem Cannes-ba, és szembe találtam magam gyerekkorom néhány színész bálványával. Láttam az arcukon az évek és a plasztikai műtétek nyomait, és tudom, most azt kellene írnom, mennyire csalódtam, de nem írom. Mert az az igazság, hogy nekem így is tetszettek, a meglepő csak az volt bennük, hogy kisebbek, mint amekkorának elképzeltem őket. Láttam azt is, hogy esténként, amikor a sztárok már mind levonultak a lépcsőkről, egy maroknyi takarító brigád villámgyorsan felgurította a vörös szőnyeget, és nagy teljesítményű porszívókkal letakarította a lépcsőket. Hogy oda lettek-e az illúzióim? Nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy hagyjam odaveszni a gyerekkori álmaimat! Inkább azon szomorkodtam, hogy nincsenek igazán nagy alkotások, kiemelkedő művek, olyan középszerű mindegyik film.

Talán idén más lesz. Mert szépek az ünnepi pillanatok, a nyitó és a záró gála, élnek még a nagy színész legendák és filmes mítoszok, működik a modern technika minden csodája, de régóta várunk egy olyan filmre, amelyik megérint, felráz, ámulatba ejt, hogy ne mondjam, katarzist okoz. Most inkább a szórakoztató, habkönnyű komédiák, a zenés darabok, vagy a hatásvadász, agresszív akciófilmek korát éljük. A nézőt sokkolják, a hatást dekára kiszámolják. Régóta divat az erőszak végletesen nyers ábrázolása, a képek klipszerű pergetése, ami leszoktatja a nézőt az érzelmek átéléséről, a belefeledkezés boldogságos állapotának átéléséről. Aki régi filmeket is szokott nézni, tudja, mennyivel lassúbb ott a cselekmény, a beszéd, mint egy maiban. És minél messzebb lépünk vissza az időben, annál inkább igaz ez. Nyelvtanulás céljából ezért is ajánlom mindenkinek a régi filmeket, mert sokkal könnyebb megérteni őket, mint egy mai művet. Fiatal filmesektől úgy hallom, kezdenek visszatérni az egyszerű vonalvezetésű, jól felépített cselekményű filmekhez, ami egykor divat volt. A nézőknek elegük van a brutalitásból, a hülyeségből, és az unalomig ismételt, véres akciókból.  Jönnek a régi-új alkotások. Lássuk végre a medvét! (Bár az egy másik fesztivál.)