Újjászületés

2008 augusztus 17. | Szerző: Virginia |

 

 

Legalább négy zsák papírtól szabadultam meg egyetlen délután, és közben megtaláltam egy rég elfelejtett novellámat, amit a kilencvenes évek elején írtam. Miközben olvastam, megszületett bennem néhány  érdekes felfedezés.      

Egy írásmű nem csupán töredéke a világnak, hanem önmagában egy kicsiny világ. Ha tetszik, nem csak olvasod, hanem bele is költözöl abba a mikrokozmoszba, amit az író megteremtett. Az író egyszerre vándor, aki bekóborolja, figyeli, értelmezi a külvilágot, és gyűjtő, aki emlékeket, álmokat, szenvedélyeket kapar össze. Goethe Wilhelm Meister-ének egyik története egy férfiról szól, aki szerelmes lesz egy kicsiny nőbe, aki átmenetileg normális méretűre nő, de a férfi, anélkül, hogy tudná, miniatűr királyságot hordoz magával egy dobozban, amelynek ő a hercegnője. Goethe meséjében a világ szó szerint gyűjthetővé, tárggyá válik.

 

A gondolkodás és maga az írás is a gyűjtés egy-egy formája. Ötleteket, idézeteket, tapasztalatokat és érzéseket hordunk halomba, majd illesztünk össze úgy, mint egy kirakósjátékot. Hasonló célt szolgál a napló is, amelynek írója ugyancsak begyűjti a világot, élete részleteit, és úgy tekint rájuk, mint táblaképekre. A képek néha hidegek, távoliak és érthetetlenek, de szerencsés pillanatokban megelevenednek, mozgóképekké változnak, és közel jönnek hozzánk. 

Az ágyam melletti kisasztalon egy kemény borítójú, virágmintás füzet fekszik,  amelybe apró betűkkel jegyzetelek többnyire hajnalban, ha maradt még valami a fejemben az éjszakai álmomból. Ez a füzet csodálatos módon majdnem tíz éve őrzi azt a tiszta szappan illatot, amit akkor éreztem, amikor először a kezembe vettem. 

 

Amikor írok, gyakran emlékekből indulok ki, nem friss tapasztalatokból. Könyveim legátütőbb fejezetei éppen azok, amelyek gyerekkori élményekből táplálkoznak. A Varázskert férfi hőse, Mirkó, azért olyan vérbő, érzelmes és szenvedélyes figura, mert sikerült felidéznem benne azt a gyerekkori önmagamat, aki titokzatos, hódító és ellenállhatatlanul vonzó ideálokat dédelgetett magában. Mint a legtöbb kamasz. Az emlékezés, a múlt színpadra állítása nemcsak azt jelenti, hogy vissza akarom nyerni a múltamat, hanem azt is, hogy az egész életet megpróbálom más keretbe helyezni. A veszteség és a nosztalgia  fénytörésében megszületik bennem egy új világ, ami sokkal elmélyültebb, sokkal lényegibb, mint a valóságos. A mondataimnak súlya lesz, mindegyiket úgy írom, mintha az egyetlen lenne a könyvben. Közvetlenebbül, őszintébben is fogalmazok ilyenkor, mert felszabadul bennem a természetemben rejlő álmodozó. Ez maga az újjászületés. Így születettem újjá a Varázskert hősnőjében is, aki kettős életet él: egy valóságosat a férjével, és egy álmbélit gyerekkori játszótársával. Vajon melyik az igazi? A döntést végülis az olvasóra bízom, akinek fantáziájától, játékos kedvétől és hangulatától függően különbözőképpen értelmezhető a hősnő életútja és a könyv befejezése. Bárki tovább írhatja, gondolhatja a regényemet. Mint egy naplót, amelyet véletlenül megtalált sok év után a szekrénye mélyén, és új önmagára ismert benne.