Rosszkedvünk Olimpiája

2008 augusztus 29. | Szerző: Virginia |

 

A versenyzők heroikus küzdelme, a mások és önmaguk felett aratott győzelmeik szépsége mindig magával ragad. Nézem a kínai versenyzőt, aki az ugrás lendületében magába préseli a mozgás összes energiáját, majd egyetlen pillanat alatt kiszabadítja magából egy tökéletes tripla szaltó formájában. Bámulatos! Vízi pólósaink, Janics Natasa, Kovács Katalin és Vajda Attila aranyának úgy örültem, majd kiugrottam a bőrömből, Cseh László ezüstjei is elkápráztatnak, ahogyan a többiek, mind, mind nagyszerűek, büszkék lehetünk rájuk, csakhogy…

Ezt a mostani olimpiát mégsem szeretem. Nem azért, mert a vártnál jóval kevesebb aranyat hoztunk haza, hanem azért, mert elhúzott előttünk a világ. Bennragadtunk a magyar versenysport vonatában, mint valami régimódi szerelvényben, melyet még nem szereltek fel önműködő ajtókkal. A sportolóink korszerűtlen körülmények között, többnyire pszichológusok nélkül készülnek fel a versenyekre, és ez rányomja a bélyegét a teljesítményükre. A legjobban a női kézilabdás lányoknál láttam, hogy tud szétzuhanni egy csapat a várható vereség pszichológiai nyomása alatt, és kétségbeesett játékukat nézve értettem meg igazán, mennyire fontos a lelki felkészítés.

Magam is versenysportoló voltam, kosárlabda játékos, tudom, mennyit  köszönhetek a sportnak. Megtanultam küzdeni, a sport kemény harcost formált abból a kissé mulya, örökké álmodozó lányból, aki kamasz koromban voltam. Megismertem nemcsak a siker édes ízét, hanem a kudarc és a vereség keserűségét is. Mindez felmérhetetlen előnyt jelent a pályámon, ahol küzdőszellem, kitartás és harci készség híján már százszor kiütöttek volna. Egyenletes egyéni teljesítmény, önzetlen csoport szellem, magas technikai tudás, szorgalom, a sport iránti tisztelet – ilyesmikre neveltek minket akkoriban az edzőink. Ma egészen másról szólnak a nagy világversenyek. Amikor az amerikai űrlény duzzadó izmait, abszurdan hosszú végtagjait és forgószélszerű karcsapásait nézem, azt várom, melyik szám végén nőnek úszóhártyák az ujjai közé. Nap mint nap vesznek vissza érmeket, küldenek haza sportolókat dopping vétség miatt. Úgy fest, mintha rabló-pandúrt játszanának a versenyzők az ellenőrökkel, a szerencsések egy lépéssel a pandúrok előtt, az ügyetlenebbek sírhatnak. Vagy el kellene hinnünk, hogy az emberiség minden évben klasszisokkal javítja meg önnön teljesítményét? De ha valóban mindenki doppingol, ahogyan többen is állítják, akkor az egész olimpiának semmi értelme. Maradt még egyáltalán valami az olimpiai szellemből?

Na és Kína, ez az ámulatba ejtő szuper hatalom, XXI. századi döbbenetes gazdasági fejlődésével, futurisztikus építészetével, a felülmúlhatatlan olimpiai projekttel és tenger sok aranyérmével bebizonyította, hogy mindenre képes. Már az ünnepi megnyitóval elvarázsolta a világot. Ilyenkor nem illik megkérdezni, mi történt az olimpiai játékok miatt áttelepített falvak lakóival, a környezetvédelmi okok miatt megszüntetett üzemek dolgozóival, és azt sem illik firtatni, hány évesek azok a madártestű tornászlányok, akik emberfeletti teljesítményt nyújtanak korláton, gerendán, talajon. Testük pihekönnyű, gumihajlékonyságú, súlytalan. A levegőben lépdelnek, légies tünemények, majd olajfúrófejként szétcsapják maguk körül a levegőt, és hajszálpontos ugrásaikkal tombolásra késztetik a sportcsarnok közönségét. Ilyen gyakorlatokra csak azok képesek, akiket kicsi gyerek koruktól drákói szigorral edzenek megállás nélkül. A kimagasló eredmények nem is váratnak magukra, amelyeket azután nem csak sport sikerként, hanem politikai tettként is ünnepelnek Kínában.

A mi nemzeti büszkeségünk viszont romokban hever, pedig meg kellene érteni, hogy az olimpiai versenyláz és az ennek megfelelő szellemiség nem fokozható a végtelenségig. Magyarország szerintem akkor járna jól, ha kiszállna ebből a reménytelen mókuskerékből, és pénzt, energiát, technikát inkább tömegsportra áldozna. A gyerekek, fiatalok és idősek egészségének megőrzésére, jókedvű és élvezetes sportolásra, az iskolai sport fejlesztésére, az amatőr versenyszellem újraélesztésére. Csöppet sem vagyok optimista e téren. Tudom, hogy hatalmas iparág a sport, az üzleti érdek és a presztízs gyakran felülírja nem csupán az emberi jogi kérdéseket, hanem a józan megfontolást is. Márpedig akkor marad a csalódás és a frusztráció a hiányzó érmek miatt, a magyaroknak az európai átlagtól messze elmaradó életkora, a sok görbe hátú, lúdtalpas gyerek, és a göthös, túlsúlyos vénember ebben az országban.