Női létünk

2008 szeptember 7. | Szerző: Virginia |

 

Női létünk

 

A Károly körúti Alexandra pódiumon szeptember 18-án este 7-kor beszélgető műsort indítok, amelyre elsőként Molnár Gabriellát, a Nők Lapja főszerkesztőjét hívom meg. Később más írókat, szerkesztőket, művészeket, érdekes sorsú embereket kérek arra, hogy meséljenek magukról, megélt és meg nem élhetett nőiségükről, azokról a lehetőségekről és azokról a korlátokról is, amelyekkel életük során találkoztak.

Minden hónap harmadik csütörtök estéjén találkozunk, s előbb-utóbb összeáll az aranycsapat azokból, akik megtisztelnek a bizalmukkal. Úgy tervezem, férfiakat is vendégül látok, mert érdekel, hogyan gondolkodnak ők a nőkről.

Tíz évvel ezelőtt indítottam egy pályázatot nők számára arról, hogyan élik meg a sikereiket, mit jelent számukra az elismerés. Több, mint négyszázan válaszoltak, főleg értelmiségi és vidéki nők, akiknek személyes történeteiből összeállt egy megrendítően szép és sokat mondó gyűjtemény. E „tényirodalom” inkább szólt a nők magánéletéről, a családi, rokoni és párkapcsolatokról, a szeretet és a kreativitás utáni vágyról, mint a karrierről. Az írások jó része drámai elemekkel telített történet volt, amelyet nem lehetett meghatottság és együttérzés nélkül olvasni. Sokat árult el a nők kiszolgáltatott helyzetéről, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhető élményéről. A Nő szerint a világ című könyvemben, amely 2000-ben jelent meg, sokat írtam erről.

Talán nem lenne rossz ötlet, megismételni a felhívást. Mi változott az elmúlt tíz évben? Vannak-e új viselkedésformák, kialakult-e új értékrend, új női nézőpont? Átalakult-e a női és a férfi identitás, s ha igen, mert bízom benne, hogy így van, akkor miért hallgatunk róla? Hiszen felnőtt itthon egy generáció, amelynek az élete sem szellemi, sem fizikai értelemben nics úgy beszorítva egy korlátozott térbe, ahogyan az elődeié. Járt és járatlan utakon egyaránt elindulhatnak, nem kell alávetniük magukat egyetlen kánonjog szabályozásának és ellenőrzésének. Jóval nagyobb szabadság birtokába jutottak, mint elődeik. Hogyan élnek hát vele?

Akiket beszélgetni hívok, azokat ilyesmiről is kérdezek. A hétköznapi példák, a kis történetek igazsága jobban izgat, mint a „nagy narratíva”. Kedvenc példám a foltszőnyeg varró asszony, aki minden fellelhető matériát és töredékes tudást összeilleszt annak reményében, hogy új minőséget hozzon létre, hogy a személyes történetek sokaságán keresztül megmutassa a valóság egy fontos szeletét. Szeretném, ha az itthoni közgondolkodásba bekerülne a kizárólagos férfi nézőpont helyébe egy sokkal általánosabb, a női és a férfi lét kérdéseire egyaránt reflektáló nézőpont is. Azt remélem, hogy a jövendő beszélgetések ehhez segítenek hozzá, hiszen nem titok, hogy idővel kötetté szeretném  formálni őket.

Örömmel fogadok minden kommentárt és érdeklődést, és persze szeretettel várok mindenkit ezekre a beszélgetésekre.