Romy – Minden nő szintézise

2008 december 21. | Szerző: Virginia |

 

                                   

“Hát itt fekszel, s oly szép vagy, mint még soha, és azt hiszem, életedben először látlak derűsnek és nyugodtnak. Milyen békésen fekszel itt, milyen törékenyen! Mintha egy szelíd kéz minden feszültséget és szorongást letörölt volna az arcodról.

Hol hibáztam el? Nem, én nem vagyok hibás, de felelős, az vagyok. Én tudom egyedül, ki vagy te, s hogy miért haltál meg, hisz mi ketten annyira hasonlítunk egymásra. Mind a ketten féltünk az élettől. Hogyan magyarázhatnánk meg másoknak, kik vagyunk, mi, színészek? Hogyan magyarázhatnánk meg nekik, hogy tulajdonképpen beleőrülünk, amikor másnak mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk. Hiába mondtam el százszor, csak te értettél meg, mert mi ugyanazt a nyelvet beszéljük, egyívásúak vagyunk. De én férfi vagyok, s életben maradtam. Amikor viszont az ember nő, s olyan nő, mint te, akkor bizony ebbe a szakmába belehalhat.”

Alain Delon írta ezt búcsúlevelében Romy Schneiderhez, amikor a színésznő negyvenhárom éves korában meghalt.

„Mindig menekültél, mint egy vad, akit üldöznek. Tudtad, hogy amit a sors az egyik kezével megad, azt a másikkal elveszi” – írta tovább levelében Delon, akivel a szakítás után élete végéig legközelebbi barátok maradtak. 

 

Mi, nézők, pusztán élete utolsó rövid szakaszában lettünk figyelmesek erre a hajszolt állapotára. Amikor karikás szemekkel nézett a kamerába, és elgyötört arcán már nem sütött át az a melankolikus mosoly, amely az évek során a védjegyévé lett. Amikor fölpuffadt arccal, smink nélkül játszott egy önmagát és másokat vádoló, boldogtalan asszonyt. Amikor semmiféle sminkes trükkel nem lehetett eltüntetni a szája körüli keserű vonásokat. Ezekben a késői filmjeiben önmarcangoló őszinteséggel tárta fel énjének egy-egy darabkáját. Mintha valóban nem érdekelte volna, hogy szépnek, fiatalnak, nőiesnek látszódjon. De a forgatások után legtöbbször mégis Quiberonba utazott, a francia sztárok kedvelt fogyasztó klinikájára, hogy méregtelenítő és fogyasztó kúrákon vegyen részt, és visszavarázsolja azt a Romy-t, akikért a nézők bemennek a moziba.

 

Egyre nagyobb erőfeszítésébe került mindez. Egyre több időt és pénzt áldozott szépsége helyreállítására. Csak olyan operatőrökkel és fényképészekkel dolgozott, akikben vakon bízott. Negyvenhez közel megengedte egy híres olasz fotósnak, hogy meztelenül fényképezze. A képek bejárták a világot. Majdnem mindegyik hátterében pezsgős poharak, a földön szétszórt lemezek, sálak, ruhák, stólák láthatók, a felvételek alatti pezsgőzés és zene hallgatás intim hangulatát árasztva. Az elkészült fotók egy öntudatos, testével és arcával elégedett, érett nőt mutatnak. Olyannak látta magát ezeken a felvételeken, amilyennek azok a férfiak látták, akiknek tetszett, s akiket ő is el akart csábítani.

Romy, a vágy titokzatos tárgya.

  

De közben hírek keringtek arról, hogy depressziós, iszik, és gyógyszereket szed. Válásaival, majd számos szerelmi kalandjának tálalásával volt tele a nemzetközi sajtó. Sokan még mindig Sziszit akarták látni benne, a bájos és engedelmes fiatal lányt, s ő lázadt, hadakozott az ellen az imázs ellen, amelynek a hírnevét köszönhette. A reakciói mindig eltúlzottak voltak. Hiszen régen bebizonyította, milyen remek színésznő, és sok éve maga mögött hagyta a cukormázas filmek világát. A fiatal osztrák császárné képe mégis élete végéig üldözte.

Pedig a Sziszi trilógia után tizenöt évvel méltóképpen eljátszhatta Erzsébet királynő szerepét az egyik legnagyobb európai rendező, Luchino Visconti rendezésében. Micsoda elégtétel! A sajtó a győzelmét zengte, s ő mégis elkeseredetten harcolt tovább a Sziszi kép ellen, pedig már az új európai nő szimbóluma volt. Amit Romy Schneider a harmincas éveitől kezdve az életével művelt,  azt valóban öngyilkosságnak kell neveznünk.

Az a nő, akinek egykor azt tanácsolták, vágja zsebre a gyermekkorát és azzal fusson világgá, mert egyebe sincs, mindent megtett azért, hogy megszabaduljon egész ifjú korától. Mintha késsel hasította volna le magáról a múltját, osztrák származását. Eleinte nem érezte ennek a fájdalmát, mert a Delon iránti szerelme mindennél erősebb volt, mindenestül felforgatta az életét. A francia színészért elhagyta anyanyelvét, szülővárosát, szüleit, megtagadta Szisziként elért sikereit – francia nő lett, és sokkal több, mint sztár: a sérülékeny, mégis öntudatos, modern, európai nő mítosza. De milyen áron! Módszeresen irtotta ki magából a bécsies, életvidám, sugárzó nőt: a “sziszitlenítés” tökéletesen sikerült. Szívós munkával elérte, hogy harminc éves korára a depressziósokra jellemző életritmusban élt: ég és föld között, magasságokból mélységekbe zuhanva.

 

Valójában miért halt meg negyvenhárom évesen?

Alice Schwarzer, az Emma című feminista folyóirat főszerkesztője szerint Romy Schneider a „nőiség túladagolásába” halt bele.

„Ez a veszély nemcsak őt fenyegeti, hanem azokat a színésznőket is, akik hasonlóképpen próbáltak meg érvényesülni” – írta Schwarzer, aki a gyötrelmes útkeresés és a lázadó nő szimbólumát látta Romy Schneiderben.

 „A korom: 54 film.” – írta Romy Schneider negyven évesen egy barátjának. 

De még a filmjei számával jelölt kort sem érte meg. Negyvenhárom éves korában megállt a szíve. Halálának egy másik halál volt az előzménye: Dávidnak, tizennégy éves fiának az elvesztése. 

 

Romy Schneider idén lett volna hetven éves.