Világvándor

2008 december 30. | Szerző: Virginia |

 

 

 

Tulajdonképpen mindig féltem az utazásoktól és az elválásoktól, pedig nekem a rendszerváltás mindenek előtt a határok megnyitását jelentette. Szociológusként külföldi egyetemeken tanítottam „tranzitológiát’, vagyis társadalmi átmenetet,  rengeteget utaztam, de mindig kutyahűséggel kötődtem ahhoz a helyhez, ahol megszülettem. Három napi távollét után maró honvágyat érzek a Gellért-hegy és a józsefvárosi kis utcák iránt, és legjobban a pesti, gyerekkori lakásomban érzem magam. Ilyen lenne egy világvándor? Most a karácsonyi szünetben apránként felidéződött bennem néhány emlék, amely különböző városokhoz fűz.

 

Vendégprofesszorként Hamburgban az estéimet egy Thália nevű könyváruházban töltöttem, ahol mindig zárásig maradtam. Ott élveztem először azt a komfortot, amit egy modern könyvesbolt nyújthat az olvasónak. Bekuporodtam egy fotelbe, narancslevet iszogattam, belemerültem a nyomdaszagú könyvek olvasásába, és csak a zárórát jelző csengő hangjára riadtam fel. Életem legbékésebb estéit töltöttem el ebben a hűvös, elegáns, velejéig európai városban, ahol akkoriban még nem kellett kulcsra zárni a lakások ajtaját, és nyugodt szívvel lehetett sétálni késő őszi estéken a folyó partján. 

 

Rómában éppen ellenkezőleg: egyetlen perc nyugalmam sem volt. Nem az egyetemi tanítás fárasztott, de tavasszal Róma olyan intenzív életet él, hogy képtelenség ellenállni a vonzásának. Egy város, amelyet majd’ szétrobbant a benne felgyülemlő energia, egy város, amelynek van kezdete, de nincs vége, egy város, amely Európa sarokköveként értelmezhető, határtalan, mégis kultúrákat köt össze, az örök város, a szerelem, az ókori kultúra és az újjászületés városa – csodálatos Róma. 

 

Tokióba egy nyolc tagú női küldöttség vezetőjeként jutottam el. A japán nők társadalmi esélyegyenlőségével akartak  bennünket megismertetni, amiből keveset érzékeltünk, a hagyományos élet képeiből viszont annál többet. Hogy a szigetországban megvalósuló esélyegyenlőségbe vetett hitünket akkor veszítettük-e el végképp, amikor fürge, japán férfiak belapátoltak bennünket egy csordultig teli metró szerelvénybe, vagy akkor, amikor a férfi előadók előtt hajlongó női professzorokat megpillantottuk, már nem tudom. De tény, hogy még a felhőkarcolók tövében táncot járó, zöld, lila és vörös hajú tokiói lányok látványa sem tudott meggyőzni arról, hogy a nők ugyanolyan jogokat élveznek Japánban, mint a férfiak. 

 

A bostoni repülőtéren feltaláltam egy új szakmát – a repülőtéri szociális munkást. A gép nélkülem, viszont valamennyi holmimmal a fedélzeten szállt fel, mivel egy perccel indulás előtt kiszaladtam a váróban felejtett noteszomért, és nem értem vissza időben. Amint üres kézzel, egy szál ruhában, bőrönd, útlevél és táska nélkül álltam a kifutópályára néző üvegfal előtt, fohászkodni kezdtem az égiekhez: küldjenek hozzám egy szociális munkást egy csésze forró kakaóval, hadd beszélgessek vele kicsit.

Mai napig él bennem a meggyőződés, hogy repülőtéri szociális munkásra szükség van. Különösképpen hasznos lehet sztrájk idején, amikor is nagyságrendekkel megnő az ideges utasok száma. Csodálom, hogy erre még mindig nem jöttek rá az illetékes hatóságok.

 

A legszebb emlék kétségkívül Gyomaendrődhöz fűz. Frissen kinevezett miniszterként rengeteg meghívást kaptam vidéki rendezvényekre, de a nagyvárosok helyett  –  a  kabinet és a protokoll főnök tanácsa ellenére –  a gyomaendrődi cigány búcsút választottam első látogatásom színhelyének. Nem is bántam meg. Végigkóstoltam minden kondér tartalmát, a jó csípős, paprikás leveseket, gulyásokat, nokedlis pörkölteket, mindegyik után ittam egy kis kupica pálinkát, majd táncra perdültem a helyi cigány emberekkel. Ilyen baráti kapcsolat miniszter és civilek között azóta sem volt talán a magyar politikai életben, mint azon a tavaszi délutánon. Szerintem ekkor alapoztam meg a következő évekre szóló kitűnő munka kapcsolatomat a roma civil szervezetekkel, s talán az sem véletlen, hogy ma az Európai Parlament szocialista frakciójának a romaügyi szóvivője vagyok.