Süket fülek

2009 február 1. | Szerző: Virginia |

 

 

 

Hétköznapi szótárunk része lett a válság, amely lassan mindenkit elér, fenyegeti gazdaságunkat, bankrendszerünket, mindennapi életünket. Válság idején gyakran előfordul, hogy a sor végén álló kapja a legnagyobb pofont, és éppen azokról feledkezünk meg, akik a legkiszolgáltatottabbak.

Most itt a kényszerítő lehetőség. A belpolitikai „fogd, ahol éred” útvesztőjében kimúlt reform törekvéseket óhatatlanul elő kell venni, és végre is kell hajtani.  Tavaly a lakosság több mint 80 %-a szavazott a vizitdíj ellen, ma már 80 % reformokat akar. Eljött a nagykorú felelősség órája. Vajon lesz rá egyetértés? Eszükbe jutnak-e a döntéshozóknak egykori nagy elődjük, Kölcsey érettségi vizsgán kötelező szavai: „Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Az épen maradáshoz pedig bátran előre kell lépni.

Most nem csak gazdasági, politikai programra és a költségvetés átalakítására van szükség: ez az emberség próbája is. “Aki szegény, az a legszegényebb” – a költő igazsága ma még időszerűbb. A lecsúszásban teljes az esélyegyenlőség. Mindenkit elér, még ha másképp is. Ebben a szomorú, rossz hangulatú országban most kell igazán a társadalmi összefogás, a szolidaritás, bűnbak helyett a megoldások keresése, és mindenek előtt a legkiszolgáltatottabbak megvédése. A foglalkoztatás biztonsága, a munkára rakodó terhek csökkentése, az adópolitika átalakítása nem odázható tovább. Mindez a kormány felelőssége. De szükség lenne  azok önfeláldozó segítségére is, akik önerejükből ki tudják védeni a válság következményeit, hiszen élnek itt szép számmal ilyen emberek is. Csak hát még sosem próbáltuk ki, milyen is az, amikor nem háborús logika alapján állunk szembe egymással. Márpedig azt gondolom, hogy aki a politikai állóháború foglya, az további akadályokat gördít a válságkezelés elé, mintha nem értené, hogy az eddig követett sémák és modellek kora végképp lejárt. A süket fülek demokráciája helyett elérkezett az összefogás demokráciájának az ideje. Most értelmetlen régi szlogeneket újracsócsálni, azon vitatkozni, ki ütött először, kinek nagyobb a felelőssége abban, hogy az utcai harcok pocsolyájába süllyedt a közélet. Nem vitatom, tisztázni kell ezeket a kérdéseket is, de most, amikor fejünk fölött beomolhat a tető, azonnal cselekedni kell: a részpolitikákat átfogó, felnőtt, felelős nemzeti program az egyetlen megfelelő válasz.

Nekünk, hazai és európai politikusoknak egyaránt az a dolgunk, hogy vállalva a vitát, érvekkel, és nem áligazságokkal, itthon vagy az európai parlamentben segítsük a válságból való kilábalást. Mi nők és férfiak, civilek és politikusok, fiatalok és öregek, vidéken élők és budapestiek, többségben lévők és kisebbségiek ne engedjük, hogy egymás ellen fordítsanak bennünket, hiszen közös célunk, hogy Magyarország egy felfelé vezető úton induljon el. Nincs ránk szabott sors. Nekem senki ne mondja, hogy elfogadható egy gyermek számára a maró éhség, a hajláktalan számára a fagyhalál, hogy indokolt lehet az erőszak, vagy akárcsak a gúny és a megvetés gyenge, vagy éppen csak szerencsétlen sorsú emberekkel szemben. Nem kell ahhoz sem politikusnak, sem szociológusnak  lenni, hogy belássuk, milyen könnyen csúszhat bele szinte bárki egy lefelé futó spirálba, ahonnan azután nem tud egyedül kikapaszkodni. Ezért mondom: az emberség próbája ez.  S ha kiálltuk, elmondhatjuk: „ez jó mulatság, férfimunka volt.”

Férfimunka volt?