Joshua a metróban

2009 február 24. | Szerző: Virginia |

Negyvenöt percen keresztül megállás nélkül játszott.

Több mint ezren fordultak meg ez idő alatt az állomáson, munkába siettek a csúcsforgalomban.
A férfi Bach darabokat adott elő. Néhány perc elteltével egy középkorú férfi felfigyelt a hegedűszóra, lassított, egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta első egydollárosát – egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Valamivel később valaki a falhoz támaszkodva hallgatni kezdte a zenét, majd az órájára pillantott és továbbsietett.
Legtovább egy hároméves kisfiú élvezte a zenét. Anyja kézen fogva vezette volna tovább, de a fiú megállt, nézte a hegedűst. A mama türelme hamar elfogyott, továbbhúzta a fiút, aki  hátrafelé kukucskálva kényszerűségből követte. Ugyanez történt más gyerekekkel is. Hallgatták volna a hegedűszót, de mindegyik szülő továbbvonszolta őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni, és húszan adtak pénzt, anélkül, hogy lelassítottak volna. Összesen 32 dollár gyűlt össze. Amikor a zene abbamaradt és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játssza a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlag 100 dollárba kerültek.
Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

Ezt a történetet egyik barátom, Topolánszky Ádám írta meg nekem, aki harminc évig élt az Egyesült Államokban, és azt kérdezte: ha nincs időnk arra, hogy meghallgassuk a világ egyik legjobb zenészét, amikor a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játssza, vajon mi minden mellett megyünk még el észrevétlenül nap mint nap?

Egy metropolisz nagyságát és szellemiségét mi jellemezhetné jobban, mint ez a történet. Új gettók épültek, falakkal körbevett kicsiny világok. Az egyikben nem halljuk, nem is látjuk már egymást, visszhangtalan marad a művészet hangja, elvész a tülekedésben és a zsibongásban. Szemünk láttára porlad szét az a kulturális kánon, amit  generációk hosszú sora fogadott el sajátjának. Bach, Brahms, Beethoven? Ugyan már! Az alig száz éve született zenészek, írók, festők neve is rég feledésbe merült. A metrók, a bevásárlóközpontok, a bankok, a biztosítótársaságok légkondicionált termei ezrével ontják magukból a nyakkendős, csíkos inges, vasalt kosztümös férfiakat és nőket, akik egyetlen percet sem akarnak elveszíteni a hasznos időből. Adnak, vesznek, szponzorálnak, befektetnek – zajtalanul suhanó liftek gyomrába szállnak be, versenyt futnak az idővel. Nincs kávéházi fecsegés, intellektuális élet, ráérős beszélgetés – mindezt elfújta a szél.

Az elegáns koncert termekben és a Nobel díjas írók felolvasói estjein viszont tolong az úri közönség. A kiválasztottak úri gettójában értik még a szót, meghallják a szépség hangjait. Sokan állítják, kár ezen hőzöngeni, mindig is így volt. Van ebben igazság, viszont igaz az is, hogy ma vastagabbak és magasabbak a gettók falai, így még nagyobb a süketség.

Sokan maradtak magukra – visszhangtalanul.