Áll a bál

2009 február 28. | Szerző: Virginia |

 

 

Amikor az Operabál fővédnökségét elvállaltam, nemcsak azért tettem, mert megörülten annak, hogy Franco Nero-val táncolhatom a nyitó keringőt – bár ez nagyon hízelgő ajánlat volt – hanem azért is mert … De itt abba is hagyom. Visszásnak érzem, hogy magyarázkodnom kelljen, mint egy vásott kölyöknek, akit csínytevésen kaptak. Inkább nem is teszem. Nézzük meg inkább, miért áll a bál.  

Nyakunkon a világválság. A világgazdaság történetében talán a legsúlyosabb, az első igazán globális válság. Politikusok, közgazdászok, civil szervezetek keresik a megoldást. A válság kezelése nemzeti kihívás, a politikán túli összefogásra felszólító szükségszerűség, egyelőre mégis inkább csak a küzdelem látszik, és a pártok közötti viszály. Nő a munkanélküliség, csökkennek a szociális kiadások, az emberek félnek a jövőtől. Szabad ilyenkor bálozni?

Az ATTAC és a Dolgozói Akció Centrum (DAC) aktivistái szerint nem. Ők egészen odáig mennek el, hogy a bál vendégeit nemcsak a válság okozóinak, de egyúttal a vámszedőinek is tekintik. A bál estéjén jó nagy balhét csaptak a volt Balettintézet előtt, rohamrendőrök oszlatták fel őket. Csatlakozott hozzájuk 20-30 punk is, hogy kifejezze mély utálatát a bál közönségével szemben. Meztelen feneküket mutatták az estélyi ruhában vonuló hölgyek és urak felé, obszcén szavakat kiabáltak. Igyekezett is mindenki befelé,  ahogyan csak bírt.

Dühös tüntetők az Andrássy út egyik oldalán, korlátok mögé zárva, miközben az „úri közönség” halk zsongással tölti meg az Operaház valamennyi termét. Furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán fordul elő velem, hogy nem az utca emberének pártján állok. Nem olyan régen még magam is ennek az útnak a korlátokkal elkerített szélén meneteltem a tüntetők között. Azután jártam Párizs külvárosában a barikádharcok idején, részt vettem számtalan antirasszista felvonuláson, elutaztam Szászrégenbe a cigány gettóba, amikor a rendőrök gumilövedékkel lőtték a romákat, tüntettem annak idején a rendszer váltásért, miközben Budapest legszegényebb kerületében, a „Csikágóban” dolgoztam szociális munkásként. Sokáig éltem szegénységben magam is, és nem felejtettem el a múltamat. Most viszont megnyitom Budapest legszebb, legelegánsabb bálját, mert tisztelem a hagyományokat, szeretek táncolni, és nem gondolom, hogy az Operabál kárt okozna az országnak, vagy ártana a szegényeknek. Nemcsak azért nem, mert a bevételek egy részét  jótékonysági célokra fordítják – 1.500 embernek osztottak ebédet, ingyen koncertet adtak 2.000 gyereknek –  ez valóban csepp a tengerben. De egy ilyen bálnak kultúra közvetítő szerepe is van szerte Európában. Éppen ezért kértem nyitó beszédemben,  hogy ez a mostani bál legyen más, mint a többi: legyen ez a szolidaritás bálja. Ne egyetlen napon jótékonykodjunk, hanem teremtsük meg a   lehetőségét annak, hogy a kultúra mindenki számára nyitott legyen az év minden napján. Az Operabál szimbolikus jelentését, ami ma elsősorban a hagyomány őrzés és az elegancia, miért ne bővíthetnénk új tartalommal? Azok, akik meg tudják fizetni a borsos belépő árát, ne csak jól szituált helyzetüknek, hanem mások iránti felelősségüknek is legyenek tudatában. Olyan magatartást kellene képviselniük, mint például  Szlovákiában a Volkswagen Művek, amely a rövidebb munkaidőben dolgozóknak is kifizeti a teljes, korábban kialkudott bért, azzal, hogy majd ledolgozzák a munkások, ha jobb idők jönnek. Ezt hívják társadalmi szolidaritásnak. 

A bálozás nem mindig az anyagi helyzetünktől függött. Jól éltünk, vagy össze kellett húzni a nadrágszíjat, bálok mindig voltak, csak a nagy világégések alatt szüneteltek, háborúk alatt. Fényesek és kevésbé csillogóak, proccosak vagy otthonosan közvetlenek. Paloták kristálycsilláros termében és városi fogadók száláiban, főúri kúriákban vagy parasztházakban, társadalmi rangjától függetlenül bálozott mindenki: nemes, polgár, tisztes iparosember, földműves. Volt tűzoltóbál, batyubál, citerás bál, bilétás bál, és idővel a bálozás demokratizálódott, s mindenkié lett. Az Operabál soha nem lesz mindenkié, viszont ez a primus inter pares – amire mindenki odafigyel, éppen ezért a tradícióját új tartalommal lehetne bővíteni. Miért is ne lehetne  több, mint pusztán szórakozás, vagy jótékonykodás? Egy közösség tagjai vagyunk, felelősek egymásért, nem csak az ünnep perceiben, de a bajban is. Erről is szólhatna az sok ragyogás. Bár egységes európai recept erre sincs, a kulturális mecenatúrának komoly hagyományai vannak több európai országban, ahol olyan kitüntetett alkalmakat, mint az operabál arra is használnak, hogy új tehetségeket mutassanak be, és megnyissák a tehetősebb emberek szívét és pénztárcáját, hogy ösztöndíjakkal, mesterkurzusokkal, külföldi utazással, fellépési lehetőségekkel nyújtsanak támogatást, a „ne halat, hálót adj” filozófia alapján. A mecenatúra természetesen csupán kiegészítője az államilag működtetett képzésnek és tehetség gondozásnak, de szervesen beépül az adott ország kultúrájába és mentalitásába. Van, ahol egész iparággá nőtte ki magát a bálozás, árverésekkel, utcai rendezvényekkel gazdagítva, amelyek bevételét ugyancsak karitászra és kulturális mecenatúrára fordítják. Németországban a klasszikus bálokon utóbbinak jut főszerep, a karneválok hazájában, Olaszországban inkább a gasztronómiai élvezetek és a szórakozás miatt vonulnak tízezrek az utcákra a báli szezon idején. És igen, sok helyen tüntetnek a díszes bálok ellen, Bécsben, Párizsban is, nem csak Budapesten. Az ellentüntetők az utcán akarják megvívni osztályharcukat, pedig a világgazdasági válság ellen nem ez a megfelelő helyszín. A válság kezelése sokkal inkább a nemzeti kormányok és a különféle társadalmi csoportok közötti egyeztetési fórumokon kell, hogy megtörténjen. Éppenhogy a tárgyaló asztalok mellett, ott viszont kemény csatákban, vitákban, érdekegyeztetéssel kell olyan döntéseket kiharcolni, amelyek az egész ország érdekét szolgálják, és felkészítik az embereket nem csak a válság elleni védekezésre, de az azt követő időszakra is. S ehhez garantáltan több civil kurázsi szükségeltetik, mint egy opera bál elleni tüntetéshez.