A cigányherceg

2009 június 14. | Szerző: Virginia |

 

A cigányherceg

 

Kertész Ákos nem bánja, ha a nevéről mindenkinek a Makra jut az eszébe, holott rengeteg könyvet írt. Június 18-án este az Alexandra Kávézóban (Károly krt.) arról is beszélgetünk majd, (reményeim szerint) hogyan lehet ennyire egyszerűen írni életről, halálról, szerelemről, kudarcról, gyávaságról, szóval hogyan lehet egy nagy, szintetizáló regényt írni mindarról, ami az emberi cselekedetet mozgatja, az érzelmeket formálja. Tudom, hogy a kérdés önmagában rossz, és az sem biztos, hogy az olvasót érdekli, hogyan születik egy mű, különben is minek az okát firtatni, jó, hogy megszületett, és akkora hatást váltott ki, amekkorát. De tapasztalataim szerint néha rossz kérdések vezetnek érdekes gondolatokhoz.

Azt szoktam mondani, szelíd vagyok, mint egy dzsungelharcos, és örömmel olvastam, hogy Vámos Miklós meg úgy nyilatkozott: „Az író magányos bozótharcos.” Azt hiszem értjük egymást. Mindenki, aki ír, ismeri azt az érzést, amikor küzd a tehetségével, valamilyen irányba hurcolja a szövegét, de nem tudja pontosan, hová jut majd vele. Adódik kegyelmi állapot írás közben, amikor a szöveg magát írja, amikor nem kell véres verítékkel dolgozni azon, hogy a szikrából kipattanjon a tűz. A Makrát olvasva az embernek az az érzése, hogy Kertész Ákos ilyen kegyelmi állapotban írta ezt a könyvet. Tehetsége könnyen tört utat magának, nem kellett bozótharcos módjára küzdenie.  A lehető legegyszerűbb stílusban írt egy férfiről, egy sötétképű cigányhercegről, aki képtelen volt arra, hogy felszínre hozza, vállalja mindazt a tehetséget, szépséget, értéket, ami benne rejlik. Sok évvel ezelőtt, amikor olvastam a regényt, arra gondoltam, milyen jó dolog írónak lenni. Az ember szépen egymás után teszi a leghétköznapibb szavakat, és kész a mű.  

Na és hol van ebben a történetben a nő? Kertész Ákos egyszer azt mondta nekem, tulajdonképpen mindig nőkről ír. A Makrában is főszereplővé tette Valit. De nem csodatevővé, lélekmentővé. Hiszen minden embernek saját magának kell megküzdenie az élet-igazságával, csörtetni a bozótban, miközben tele lesz sebekkel, horzsolásokkal, zúzódásokkal, amelyeket nem győz levakarni  magáról. Aztán majd kiderül, kijut-e valamilyen tisztásra egyáltalán. És nem segít senki, jobb ezt tudomásul venni. Hát ennyire egyszerű.