A cigányherceg

2009 június 14. | Szerző: Virginia

 

A cigányherceg

 

Kertész Ákos nem bánja, ha a nevéről mindenkinek a Makra jut az eszébe, holott rengeteg könyvet írt. Június 18-án este az Alexandra Kávézóban (Károly krt.) arról is beszélgetünk majd, (reményeim szerint) hogyan lehet ennyire egyszerűen írni életről, halálról, szerelemről, kudarcról, gyávaságról, szóval hogyan lehet egy nagy, szintetizáló regényt írni mindarról, ami az emberi cselekedetet mozgatja, az érzelmeket formálja. Tudom, hogy a kérdés önmagában rossz, és az sem biztos, hogy az olvasót érdekli, hogyan születik egy mű, különben is minek az okát firtatni, jó, hogy megszületett, és akkora hatást váltott ki, amekkorát. De tapasztalataim szerint néha rossz kérdések vezetnek érdekes gondolatokhoz.

Azt szoktam mondani, szelíd vagyok, mint egy dzsungelharcos, és örömmel olvastam, hogy Vámos Miklós meg úgy nyilatkozott: „Az író magányos bozótharcos.” Azt hiszem értjük egymást. Mindenki, aki ír, ismeri azt az érzést, amikor küzd a tehetségével, valamilyen irányba hurcolja a szövegét, de nem tudja pontosan, hová jut majd vele. Adódik kegyelmi állapot írás közben, amikor a szöveg magát írja, amikor nem kell véres verítékkel dolgozni azon, hogy a szikrából kipattanjon a tűz. A Makrát olvasva az embernek az az érzése, hogy Kertész Ákos ilyen kegyelmi állapotban írta ezt a könyvet. Tehetsége könnyen tört utat magának, nem kellett bozótharcos módjára küzdenie.  A lehető legegyszerűbb stílusban írt egy férfiről, egy sötétképű cigányhercegről, aki képtelen volt arra, hogy felszínre hozza, vállalja mindazt a tehetséget, szépséget, értéket, ami benne rejlik. Sok évvel ezelőtt, amikor olvastam a regényt, arra gondoltam, milyen jó dolog írónak lenni. Az ember szépen egymás után teszi a leghétköznapibb szavakat, és kész a mű.  

Na és hol van ebben a történetben a nő? Kertész Ákos egyszer azt mondta nekem, tulajdonképpen mindig nőkről ír. A Makrában is főszereplővé tette Valit. De nem csodatevővé, lélekmentővé. Hiszen minden embernek saját magának kell megküzdenie az élet-igazságával, csörtetni a bozótban, miközben tele lesz sebekkel, horzsolásokkal, zúzódásokkal, amelyeket nem győz levakarni  magáról. Aztán majd kiderül, kijut-e valamilyen tisztásra egyáltalán. És nem segít senki, jobb ezt tudomásul venni. Hát ennyire egyszerű.       

 

A cigányherceg

2009 június 14. | Szerző: Virginia

 

A cigányherceg

 

Kertész Ákos nem bánja, ha a nevéről mindenkinek a Makra jut az eszébe, holott rengeteg könyvet írt. Június 18-án este az Alexandra Kávézóban (Károly krt.) arról is beszélgetünk majd, (reményeim szerint) hogyan lehet ennyire egyszerűen írni életről, halálról, szerelemről, kudarcról, gyávaságról, szóval hogyan lehet egy nagy, szintetizáló regényt írni mindarról, ami az emberi cselekedetet mozgatja, az érzelmeket formálja. Tudom, hogy a kérdés önmagában rossz, és az sem biztos, hogy az olvasót érdekli, hogyan születik egy mű, különben is minek az okát firtatni, jó, hogy megszületett, és akkora hatást váltott ki, amekkorát. De tapasztalataim szerint néha rossz kérdések vezetnek érdekes gondolatokhoz.

Azt szoktam mondani, szelíd vagyok, mint egy dzsungelharcos, és örömmel olvastam, hogy Vámos Miklós meg úgy nyilatkozott: „Az író magányos bozótharcos.” Azt hiszem értjük egymást. Mindenki, aki ír, ismeri azt az érzést, amikor küzd a tehetségével, valamilyen irányba hurcolja a szövegét, de nem tudja pontosan, hová jut majd vele. Adódik kegyelmi állapot írás közben, amikor a szöveg magát írja, amikor nem kell véres verítékkel dolgozni azon, hogy a szikrából kipattanjon a tűz. A Makrát olvasva az embernek az az érzése, hogy Kertész Ákos ilyen kegyelmi állapotban írta ezt a könyvet. Tehetsége könnyen tört utat magának, nem kellett bozótharcos módjára küzdenie.  A lehető legegyszerűbb stílusban írt egy férfiről, egy sötétképű cigányhercegről, aki képtelen volt arra, hogy felszínre hozza, vállalja mindazt a tehetséget, szépséget, értéket, ami benne rejlik. Sok évvel ezelőtt, amikor olvastam a regényt, arra gondoltam, milyen jó dolog írónak lenni. Az ember szépen egymás után teszi a leghétköznapibb szavakat, és kész a mű.  

Na és hol van ebben a történetben a nő? Kertész Ákos egyszer azt mondta nekem, tulajdonképpen mindig nőkről ír. A Makrában is főszereplővé tette Valit. De nem csodatevővé, lélekmentővé. Hiszen minden embernek saját magának kell megküzdenie az élet-igazságával, csörtetni a bozótban, miközben tele lesz sebekkel, horzsolásokkal, zúzódásokkal, amelyeket nem győz levakarni  magáról. Aztán majd kiderül, kijut-e valamilyen tisztásra egyáltalán. És nem segít senki, jobb ezt tudomásul venni. Hát ennyire egyszerű.       

 

Ibi mama konyhája

2009 május 27. | Szerző: Virginia

 

A virágokat ne felejtsétek el meglocsolni – emlékeztetett még egyszer utoljára az anyósom, amikor két hetes nyaralásra indult az NDK-ba, mi pedig a lakásban maradtunk a férjemmel. Húsz évesek voltunk, friss házasok ragyogó nyáridőben, és végre ketten, egy háromszobás, budai polgári lakásban, még ha csak átmeneti tulajdonosokként is. Valahogy minden fontosabbnak tűnt, mint a viráglocsolás. Azért gyakran eszembe jutott Ibi mama intelme, és mert semmiképp nem akartam csalódást okozni, jártomban-keltemben ráöntöttem a virágokra egy kisebb kannányi vizet, hadd nőjenek.

Ibi mama egy nappal hamarabb érkezett, mint ahogyan vártuk, ami nemcsak azért torkollt kisebb családi drámába, mert a héten felgyülemlett piszkos edény még a mosogatóban és a sütőben (is) elraktározva állt, hanem főként azért, mert az összes virág kirohadt. Túllocsoltam őket. Ibi mama két napig nem szólt hozzám. Így indult sok évvel ezelőtt anyós és menye kapcsolata.

Azóta sok víz folyt le a Dunán. Született egy lányom, Nóri, aztán elváltunk, új házasságot kötöttem, felneveltem a gyereket, megtanultam háztartást vezetni és virágot locsolni, éltem itthon és külföldön, szóval volt rengeteg változás az életemben. De egy valami állandó maradt: barátságom Ibi mamával, első anyósommal.

Ibi mamáról azt kell tudni, hogy istenien főz és szemben lakik a lányomékkal. Ebből a két adottságból következik, hogy Nóri, aki gyerekkorában is sokat volt a nagymamájánál, ma is gyakran nála ebédel, immár a kislányával együtt.

Ibi mama, Nóri, Míra meg én – négy generáció egy konyhában. Csupa nő. Belépés férfiaknak meggondolandó. Övék a nappali, miénk a konyha. Tiétek a vár, miénk a lekvár! Csak azt ne gondolják, hogy holmi főzőiskolát csinálunk. Mi négyen minimum a világot reformáljuk meg. Míra az asztal alatt szeret tanyázni, mint annak idején a mamája, onnan osztja az észt, és akkor a legboldogabb, ha eltüntetheti a cipőnket. Mezítláb, nem mezítláb, kibeszéljük a politikusokat, megbeszéljük a filmeket, magyarázzuk Mírának, milyen jó lesz iskolába járni, elolvassuk a horoszkópot az újságban (Ibi mama konyhájában kupacban áll a bulvársajtó) és dicsérjük a főztjét. Lehetőleg mindent egyszerre.  A szomszéd néha átkopog, szerintem ő is szeretne csatlakozni, Ibi mama szerint nem ezért.    

S míg fonjuk, kötjük a múlt és a jelen szálait, újabb ételek kerülnek elő, de ezek már elvitelre valók, mert enni többet nem bírunk.

Ibi mamával kettesben is szoktunk találkozni, az is nagyon jó. Ilyenkor egészen más a témánk. Leggyakrabban a kor hatalmáról beszélgetünk. Érthető. Ibi mama nyolcvan éves, ez izgatja legjobban. Én pedig Simone de Beauvoir-ról és a nőkről írok új regényt, úgyhogy elkerülhetetlen, hogy ezzel foglalkozzam. És egyébként is. Tükröm, tükröm… Egy napon születtünk, együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Az ajándék mellé mondtam egy Cocteau idézetet: „Az öregségben az a legrosszabb, hogy az ember fiatal.” Akkor mi fiatalok vagyunk? – kérdezte felcsillanó szemmel. Naná! –feleltem, és ittunk rá.   

Indul a fesztivál!

2009 május 16. | Szerző: Virginia

 

Óriási média figyelemtől kísérve megnyílt az idei Cannes-i Filmfesztivál, amely több, mint hatvan éve kápráztatja el Európa és a világ film rajongóit szépségével, értékeivel, csillogásával. Idén, sajnos, nincs magyar résztvevője a versenynek. Isabelle Hupert, a fesztivál háziasszonya, megnyitó beszédében arról is szólt, hogy a filmkészítés ma már olyan iparággá nőtte ki magát, amelyben megváltoztak a korábbi szerepek.  A színészek gyakran maguk is részt vesznek a film előkészítési, szponzori munkálataiban, átértékelődött, kitágult a művészet fogalma. Ez vajon már a globalizáció, vagy a gazdasági válság, esetleg mindkettő hatása? Művészből iparos? Ne csodálkozzunk semmin. Változik a világ. Tavaly Angelina Jolie-t, Brad Pitt-et, Alain Delont és a fesztiválon debütáló lányát, Anoushkát rajongták körül leginkább az újságírók, de idén is nagy lesz a felhajtás, ott lesz mindenki, aki számít, ebben biztosak lehetünk.      

Éveken át sóvárogva néztem a fesztivál ceremóniáit a tévében, és meg sem fordult a fejemben, hogy valaha én is eljuthatok majd oda. Besoroltam elérhetetlen vágyálmaim közé. Majd néhány évvel ezelőtt egy francia filmrendező meghívására elutaztam gyerekkori álmaim színhelyére, hogy elképedve lássam, a híres Croisette éppen olyan, mint bármelyik sétálóutca egy nyugati kisvárosban, és a lépcső, ó istenem, a lépcső, amelynek vörös szőnyege regényírásra ihletett, mennyire kicsi és jelentéktelen. Annál nagyobb a tömeg, és ha szerencsénk van, két-három igazán jó filmet is láthatunk, meg néhány érdekes, szokatlan művet, és persze sok sztárt.

Amióta az eszemet tudom, a francia filmek szerelmese vagyok. Gyerek voltam még, amikor elindult a francia újhullám, és amikor eljutott hozzánk, érzelmileg és szellemileg a legérzékenyebb korban fedeztem fel, úgy hatott, mint az első szerelem. Szenvedélyemet fokozta a filmek ritkaságértéke, és az a tudat, hogy bizonyos művek, amelyekről hallottam, a cenzúra miatt nem jutnak be az országba, és a színészektől, akikre annyira kíváncsi voltam, lezárt határok választanak el. Tiltott gyümölcs után vágyakoztam, és tovább fokozta a vágy erejét, hogy a szereplők olyan nyelven szólaltak meg, amit nem értettem. Mennyire mások voltak, mint a magyar színészeknek. A ruháik, a mozdulataik, a gesztusaik, minden, minden. Élték, nem játszották a szerepeiket. Egyszerűségükben rafináltak, esendőségükben erősek, csámpásságukban sikkesek, szokatlanok, izgalmasak, egyszerűen káprázatosak.

Eltelt jó sok év, leomlottak a határok, elmentem Cannes-ba, és szembe találtam magam gyerekkorom néhány színész bálványával. Láttam az arcukon az évek és a plasztikai műtétek nyomait, és tudom, most azt kellene írnom, mennyire csalódtam, de nem írom. Mert az az igazság, hogy nekem így is tetszettek, a meglepő csak az volt bennük, hogy kisebbek, mint amekkorának elképzeltem őket. Láttam azt is, hogy esténként, amikor a sztárok már mind levonultak a lépcsőkről, egy maroknyi takarító brigád villámgyorsan felgurította a vörös szőnyeget, és nagy teljesítményű porszívókkal letakarította a lépcsőket. Hogy oda lettek-e az illúzióim? Nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy hagyjam odaveszni a gyerekkori álmaimat! Inkább azon szomorkodtam, hogy nincsenek igazán nagy alkotások, kiemelkedő művek, olyan középszerű mindegyik film.

Talán idén más lesz. Mert szépek az ünnepi pillanatok, a nyitó és a záró gála, élnek még a nagy színész legendák és filmes mítoszok, működik a modern technika minden csodája, de régóta várunk egy olyan filmre, amelyik megérint, felráz, ámulatba ejt, hogy ne mondjam, katarzist okoz. Most inkább a szórakoztató, habkönnyű komédiák, a zenés darabok, vagy a hatásvadász, agresszív akciófilmek korát éljük. A nézőt sokkolják, a hatást dekára kiszámolják. Régóta divat az erőszak végletesen nyers ábrázolása, a képek klipszerű pergetése, ami leszoktatja a nézőt az érzelmek átéléséről, a belefeledkezés boldogságos állapotának átéléséről. Aki régi filmeket is szokott nézni, tudja, mennyivel lassúbb ott a cselekmény, a beszéd, mint egy maiban. És minél messzebb lépünk vissza az időben, annál inkább igaz ez. Nyelvtanulás céljából ezért is ajánlom mindenkinek a régi filmeket, mert sokkal könnyebb megérteni őket, mint egy mai művet. Fiatal filmesektől úgy hallom, kezdenek visszatérni az egyszerű vonalvezetésű, jól felépített cselekményű filmekhez, ami egykor divat volt. A nézőknek elegük van a brutalitásból, a hülyeségből, és az unalomig ismételt, véres akciókból.  Jönnek a régi-új alkotások. Lássuk végre a medvét! (Bár az egy másik fesztivál.)   

Az élet menete

2009 április 20. | Szerző: Virginia

 

Az élet menete

 

A Bethlen téri emlékműtől indultunk az Élet menetével a Józsefvárosi pályaudvar felé, ahonnan 1944-ben deportáltak transzportjait indították el a haláltáborok felé. Hatszázezer magyar zsidót gyilkoltak meg a második világháborúban és sok ezer más kisebbségit, szerbet, ruszint, romát és homoszexuálist, akiknek a haláláról sokáig hallgatott a történelem.

Az élet menete emlékezőkből állt. Olyan emberekből, akik több, mint hatvan évvel a háború után sem akarnak felejteni, akik számára fontos a múlt. Származástól függetlenül. Pártállástól függetlenül.

Hosszú sétánkat senki nem zavarta meg. Békésen lépdeltünk egymás mellett különböző politikai családok tagjaiként. Schmidt Páltól Lendvai Ildikóig eljöttek sokan. Egy nő  meghatott arcára különösen jól emlékszem. Amikor a járdán állva, kívülről szemlélve a menetet megpillantott minket egy sorban, bólintott. Így kell ennek lenni ilyenkor. Ez volt az arcára írva.

Közben a város egy másik, távoli pontján szégyenteljes tüntetés zajlott. Szélsőjobboldaliak transzparensen adták tudtára a világnak, hogy holokauszt nem létezik. Szerintük ez csak a liberálisok és a kommunisták találmánya. Az ő uralmukkal szemben hirdetik: „A Harmadik Birodalom visszavág”

Vannak olyan országok Európában, ahol holokauszt tagadásért börtön büntetés jár. Magyarországon szélsőjobboldali politikusok gátlástalanul hazudhatnak a második világháborúban elkövetett bűnökről, senki nem vonja felelősségre őket. Félelmet és hazugságot terjesztenek, mert nincs olyan törvényünk, ami ebben megakadályozná őket. Táblákra írhatják, terjeszthetik, a világba kiabálhatják fenyegető üzeneteiket.

Ezzel a tüntetésükkel átléptek egy határt. A józan ész és az emberség határát, mint egykor náci elődjeik. Velük vállalnak eszmei közösséget, amikor meghamisítják az európai történelmet.

Egyetlen józan társadalom sem tűrheti el a múlt meghamisítását, mert aki hazudik a múltról, az a jelenről sem mond igazat. Magyarországon az iskolákban évtizedeken át nem tanítottak tisztességesen erről a korról. Tabu volt a második világháborúban elkövetett háborús bűnök hosszú sora. Egész generációk nőttek fel úgy, hogy nem is hallottak a holokausztról, vagy legfeljebb ismerősöktől tudták meg, mit jelent egyáltalán ez a szó. Az érintettek titokban tartották tudásukat és történeteiket, sokan szégyelltek beszélni róla. Elfojtásokkal terhes, velejéig hamis társadalomban éltünk, s ennek megfelelően alakult történelmi tudatunk. Igy váltak sokan végképp képtelenné arra, hogy feldolgozzák az őket, és a családjukat ért traumákat, amiknek a feldolgozása amúgy is szinte lehetetlen. Az elhallgatások kényszere miatt a táborokat megjárt és az onnan visszatért emberek ezrei még többet szenvedtek és szenvednek még ma is.  

De ennek a kornak egyszer s mindenkorra vége. Senki nem hozhatja többé vissza. Az európai jogalkotás és a demokratikus oktatási formák és módszerek mellett ezért fontos a nyilvános, kollektív fellépés, hogy megbirkózhassunk a múlt árnyaival.     

 

Összekötni a múlt szálait

2009 április 14. | Szerző: Virginia

 

 

 

 

Tegnap végre nekiláttam, hogy rendet tegyek a könyveim között.  Évek óta halmozom egymásra a könyveket a polcokon, egyiket a másikra, az olvasás a szenvedélyem, mindig is az volt, úgyhogy…

Úgyhogy rémesen néz ki a könyvszekrény, dupla sorban állnak a könyvek, ezért soha nem találom meg azokat, amiket éppen olvasni szeretnék.

Ma végre megtaláltam a Feljegyzések-ben egy számomra fontos idézetet. Leírom ide. „ Én nem vagyok író: én egyszerűen csak nem tudok hallgatni. De sok ember hallgat bennem, akiket nem ismerek. Az ő kirobbanásaik tesznek néha íróvá.”

Ez gyönyörű! Még soha nem tudtam ilyen tömören, ilyen biztonsággal megfogalmazni azt, amit az írással kapcsolatban érzek. A barátnőmnek mondtam, hogy amikor írok, más ember vagyok, mint előtte. Hogyan vagy más, kérdezte. Hát úgy, feleltem, mint amikor más állapotban vagyok, csak íráskor nem a hasam nő meg, hanem a gondolataim telnek ki.

Ezen jót nevettünk.

Gabi is szokott írni – recepteket. Volt egy örmény öreganyja, aki istenien főzött, ráhagyta az egész főzéstudományát. Gazdag volt, nagy házat vitt, olyan ételeket tálalt föl, amik ma már nem is léteznek, ezért átírja, átkomponálja (ez az ő kifejezése) a régi recepteket olyan alapanyagokra, amiket meg lehet venni. Van egy kockás füzete, abba írja, komponálja őket. Egy alkalommal kint hagyta a füzetet az esőn, és a betűk mind összefolytak, és akkor olyan dühös lett, hogy kivágta a kukába.

De másnap visszakukázta, és megmentett néhány recept-töredéket, amit még el lehetett olvasni, újra elővette az öreganyja eredeti írásait, és újra nekilátott a komponálásnak.

Vettem neki egy kemény fedelű füzetet. Ő meg húsvétkor visszaadta nekem. Tele volt írva örmény receptekkel.

Beleolvastam, összeszaladt a nyál a számban. Gabi rám nézett, és azt mondta: na gyere át hozzám. Miért, kérdeztem. Na gyere csak, mondta.

Volt marhanyelv, tejszínes tormával. Kettészelte, az egyik felét nekem kínálta.

-Kenyér?

-Házi sütésű. 

Megettük azt is.

Tudod mit, mondtam, gyere most te át egy kávéra. Bólintott.

A kávét a konyhában ittuk meg. Nem csináltunk szertartást a kávézásból, jó volt így is. A konyha asztalon sárga virág állt egy vázában. Virágot mindig ugyanattól az elálló fülű cigány fiútól veszek a téren. De ezúttal nem akartam vásárolni. Kínálta a virágot, nem kértem, hát adott nekem egy csokrot. Ajándékba. Megköszöntem.

A Feljegyzéseket az ágyam mellé tettem, ahol több könyvet is tartok, mert mindig kettőt-hármat olvasok egyszerre. Ez régóta szokásom, így szeretek olvasni, nem tudom, miért.

A Feljegyzéseket bármikor abbahagyhatom, és bárhol újra kezdhetem.

Canetti más könyvét is olvastam, mindegyiket szeretem, de csak a feljegyzéseit lapozom fel újra meg újra, míg végül úgy érzem, mintha magamat lapoznám fel.   „Könyvek nélkül megromlanak az örömök.” Na, ez milyen?

Valami hasonlót mondtam egyszer, csak sokkal hosszabban, döcögősebben, két mondatra is szükségem volt hozzá. Ő meg csak így.

Amikor a lányom kicsi volt, minden este az ágya szélére ültem, és mondtam neki egy mesét.

Azt szerette legjobban, ha fejből meséltem. Kétszer, háromszor meg kellett ismételnem a történetet, úgy, hogy semmi ne változzon a szövegben, minden pontosan ugyanúgy legyen, mint először. Ha elvétettem, tiltakozott.   

Ahogyan nőtt, egyre jobban bújta a könyveket. Ha beleszeretett egy íróba, mint tizennégy évesen Kunderába, végigolvasta az egész életművét.

Boldogság volt látni, ahogyan a szeme és a szíve kinyílt a világra.

Minden történet egy korábbi történetben gyökerezik, az egy még korábbiban, és így tovább. Az előző generációktól nemcsak tárgyakat, kalapot, sálat, komódot, vagy szakácskönyvet örökölhetünk, hanem mozdulatokat, szokásokat, babonákat, tévedéseket, szóvirágokat és legendákat is. A pletyka, a vallomás, a csevegés mind arra szolgál, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, a gondolatainkat, az álmainkat, a fájdalmainkat.  

Az irodalomban fontos, hogy az író sok mindent elhallgasson, mert az embernek azt kell éreznie, hogy sokkal többet tud annál, mint amit elmond. De így van ez a beszélgetéssel is, és amióta megértettem a csönd fontosságát, már nem félek tőle. 

Na, azért ez nem igaz. Van olyan csönd, amitől félek. A legmélyebb érzelmekre ugyanis nincsenek szavak. Próbáljuk kimondani őket, de nem megy, és ilyenkor telepedik ránk a súlyos hallgatás, ami kettémetszi a világot. Valami szétesik darabokra, valami elhallgat egészen. Az ilyen csöndtől igenis félek!  Istenem, hányszor átéltem!

Szeretném összekötni a múlt szálait, ami annyit tesz, mint belső szálakat kötni össze. Csakhogy. Bizonyos szálak összekötése más szálak elvágásával jár, és ki tudja, mi maradt meg a régi tanításokból? Van, amikor úgy fonjuk össze a mondatainkat, mint egy végtelen selyemszálat. De néha a szál összekuszálódik.  Újrasodorjuk – újra összekuszálódik. De sohasem szakad el.

Ugye nem szakad el?

Vissza kellene térni az ősanyám történetéhez?

Vagy elég lenne a nagyanyámé?

Mondjam az anyámét ?

Négy generációt biztosan.

Mert legalább négy generációt köt össze ez a selyemszál. Vagy inkább többet.

Az anyák története az életet, a szerelmet, az örömöt teremtő nők története.

És a kínzó hiányok története.

Ez egy végtelen történet.

Tele az életünk fontos dolgokkal, ezért gyakran elrohanunk egymás mellett.

Én ezt értem. De mégis… 

Lassan leszállt rám az alkonyat. A könyvekkel persze nem jutottam sokra, sőt, még nagyobb lett a rendetlenség. Majd holnap folytatom.

                                    

A női élet rajzai

2009 április 8. | Szerző: Virginia

  

 

Alfons Mucha, a cseh szecesszió nagymestere szerette a nőket. Szerette őket rejtélyesenek, álmodónak, kihívónak, elomlónak, veszélyesnek, csábítónak, diadalmasnak, egyszóval ezerfélének megmutatni. Nézem a kiállítást, és arra gondolok, mennyit változott a korral a női szépségről alkotott képünk.  

Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt az olasz tengerparton nyaraltunk a lányommal, a strand tele volt kövér nőkkel. Sokan olasz divatú, aranypántos szandált viseltek, apró bikinit, nem takargatták magukat, hullámzott a testük a villogó napfényben. A hőség és a lárma sűrűjében izzadság csillogott a bőrükön, sört, limonádét, koktélt rendeltek, nevettek, belevetették magukat a hullámokba, vagy a napernyők alatt heverésztek álmosan. Elengedettek és nagyon közvetlenek voltak.  

Volt idő, amikor a kövérség gazdagságot jelentett és női vonzerőt. Ennek a nyomai még ma is élnek, különösen délen. Egyik délelőtt hallottam a piacon, hogy egy nő azt panaszolta, amíg szép, százkilós asszony volt, szerették a férfiak, de ilyen csontosan már a kutyának sem kell. Megnéztem. Szerintem egyáltalán nem volt sovány, olyan feneke volt, mint egy óriási, feszes labda. Tömött, párnázott karja, telt keble jól látszott a vállára terített kendő alatt.

De hát a nők sohasem elégedettek a testükkel.

Vagy az életükkel nem elégedettek?

Mert ha úgy veszem, a női test a női élet rajza. Térkép, lenyomat, vagy valami hasonló. Mindenesetre sokat árul el arról, kinek milyen élete volt, mennyire élt, vagy élt vissza azzal, amit a természettől kapott. Hogyan sáfárkodott az adottságaival, mennyire sikerült kijátszania a múló időt.

Mert ez játék is. 

Van, aki már harminc évesen belenyugszik abba, ha eres a lába, vastag a csípője, de van, aki mindenre képes azért, hogy eltüntesse az idő nyomait. 

A terhesség, a szoptatás, az anyaság nyomait.

Vagy a betegségek, a csalódások, a nehéz, fizikai munka nyomait.

Vagy valami másét.

Sohasem tudhatjuk pontosan.

Ragyogó külsővel vágyat és csodálatot kelteni. Erről szól a mese?, tényleg kérdezem, mert nekem ez gyanús.

Azt csak úgy mondják, hogy a szépség belülről sugárzik? 

Mert fontos a smink, a frizura, a ruha, a lábra simuló harisnya és a cipő. Fontos a formás láb, a fénylő bőr, a telt ajkak, a csillogó szem, és az ehhez hasonlók. Valahol olvastam, hogy a férfiak először egy nő mellét nézik meg, csak azután az arcát. Ezt nagyon viccesnek találtam, mert eszembe jutott a fordítottja: mi vajon mit bámulnánk egy férfi mellkasán? 

Szerintem egy nő akkor a legszebb, amikor szeretik.

Mert akkor minden lehetséges. Akkor mindent tud a teste. Felszabadul, nem védi, nem takarja a sok rafinéria, annyit mutat meg magából, amennyit akar, és ezt nem szégyelli, hanem élvezi.

Belső biztonsága van.

Na és a titkok és a meglepetések. Fontosak, nagyon. Amikor valakit ruhában látsz, sosem tudhatod, milyen meztelenül. Nem is nagyon szoktuk ezt elképzelni. Vagy mégis? 

Azt hiszem, keveset tudunk a saját, az igazi testünkről, mert gyakran bedőlünk a női trükkjeinknek, és elhisszük azt, amit a ruhánkban mutatunk. Egy varrónő egyszer azt mondta: Ne azt nézd, hogy áll rajtad egy blúz, hanem azt, hogy te milyen vagy a blúzban. Csakhogy én mindig más vagyok ugyanabban a blúzban, és attól függően, milyen lábbal keltem fel, vagyok lompos, tűrhető, csinos, elegáns, bármilyen.

De így legalább tudom, hogy én vagyok felelős az aznapi kinézetemért, és ez megnyugtat. Egy semmi kis vacakban is lehetünk  szépek.

Emlékszem, egy alkalommal, amikor elmentem otthonról, a lányom fölvette az egyik nyári ruhámat, és mert hosszúnak találta, levágott belőle vagy húsz centit. Neki éppen így állt jól, nekem hosszú blúz lett belőle, tunika, és evett a méreg. De azért nevettem is. Évekig közös ruhatárunk volt. Akkor vettem észre, mennyire másként mutatunk ugyanzokban a holmikban. Amiben én tartózkodónak és diszkrétnek tűntem, abban ő kihívóan szép volt, mert úgy mozgott, olyan szabadon lóbálta a karjait, olyan hatalmasakat lépett, hogy egészen más lett az összhatás. Néha csak egy szalagot, sálat, függöny rojtot dobott a ruhámra, és már nem is lehetett felismerni. Csoda egy tinédzser volt!

Sokat tanultam tőle arról, mit jelent nőnek lenni, és érdekes módon ma még inkább használom ezt a tudást, mint korábban. Úgy látszik, nálam minden későn történik meg.   

 

A politika boszorkánykonyhája

2009 március 31. | Szerző: Virginia

 

Volt, akit felkértek, de nem vállalta. Volt, akit nem kértek fel, de vállalta volna. (Utóbb már ő sem.) Volt, akit felkértek, de végül nem támogattak.  Nőt nem kértek fel. ( Király Júlia nem kapott hivatalos felkérést.)  Csak férfit. Ha jól számoltam, tizennyolcat.

A „miniszterelnök kerestetik” sok kapkodás, bizonytalanság és ötletelés után végül a nyolcadik napon zárult. Akkor született döntés egy olyan jelöltről, akinek a vezetésével válságkezelő kormány alakulhat. Olyan programot kell végrehajtania, ami  senki nem szeret, de mindenki tudja, hogy elkerülhetetlen.

A tíz millió politikai elemző (férfiak) országában most azt latolgatják, mennyi esélye lesz Bajnai Gordonnak arra, hogy megszerezze a pártok többségének a támogatását. Vagy legalábbis az MSZP és az SZDSZ támogatását.

Ha korábban Gyurcsány Ferencnek ez nem sikerült, mitől sikerülne most neki? – kérdezik a politológus urak.   

Eddig sem volt könnyű, de úgy gondolom, a neheze még csak ezután jön.   

Lesz-e ereje az új kormánynak arra, hogy a megszokott politizálás kereteit szétrobbantsa, és szakértői kormányként működjön? Függetlenné válhat-e a pártpolitikától?

Mennyit képes megvalósítani egy év alatt a terveiből?

Népszerűtlen intézkedéseihez ( a szociális ellátó rendszer drasztikus megnyirbálása, a nyugdíj feltételeinek szigorítása, stb.) képes lesz-e civil támogatást szerezni?

A kormány program még jobban megosztja a baloldalt, vagy éppen ellenkezőleg: egybekovácsolja?

Hogyan birkóznak meg a társadalmi elégedetlenséggel, az utcai demonstrációkkal?

A kérdések hosszan sorolhatók tovább.

Változás és stabilitás. E köré szerveződik most minden.

Az emberek félnek. Még soha nem voltak ennyire pesszimisták a jövőjüket illetően. A változások minden családot érintenek, a gyerekektől az öregekig. Sokan megértik a változás kényszerét, de látni szeretnék az alagút végét.

Meddig tart a „nadrágszíj meghúzás” korszaka? Meddig kell lemondani a családi pótlékról, a tizenharmadik havi nyugdíjról, a gyedről? Mennyivel lesz drágább a tej, a kenyér? Mennyire fog fájni?

Egész Európa bizonytalan. Nincsenek válaszok, csak kérdések.

Polcz Alaine szerint ha nők csinálnák a háborút, rövidebb ideig tartana, mert hamarabb véget vetnének neki. Valahogyan kiegyeznének egymással. Az élet védelme érdekében. A biztonságos hétköznapok érdekében.

Ez most nem háború – „csak” gazdasági, pénzügyi és társadalmi világválság. Még csak azt sem állítom, hogy férfiak csinálják. De hogy ők akarják kezelni, értelmezni, nekünk elmagyarázni, az nyilvánvaló. Mint a mosópor reklámokban. A nő mos, a férfi ismerteti a mosópor tulajdonságait.

A magyar társadalom több, mint fele nő. Nem butább, nem kevésbé képzett,  mint a férfiak. És ha valamiben, hát válság menedzselésben kemény tapasztalatai vannak. Az államháztartási hiány, az egyensúlytalanság, az infláció fogalmával éppen úgy tisztában van egy átlag nő, mint egy átlag férfi.

És mégis. A politika és a politológia boszorkánykonyháján csak férfiak kavarnak, és ezt tálalja elénk minden létező sajtó orgánum. Napok óta nézem a hírműsorokat, és egyre inkább elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy ebben az országban csak a férfi ember számít. Mintha itt nem is élnének nők. Férfiak jelölnek férfiakat fontos pozíciókba, férfiak tesznek fel kérdéseket a megoldandó helyzetről, és férfiak válaszolnak.   

Mintha a józan ész, a nyílt beszéd, az elemző képesség és néhány közgazdasági alapfogalom megértése és kommunkálása az ő privilégiumuk lenne. Mintha közgazdász, politikus, politológus, műsorvezető és szerkesztő, gazdasági és média szakértő csak férfi lehetne. De ami a legszomorúbb: minden és mindenki azt sugallja, hogy Magyarországon kizárólag egy közgazdász végzettségű férfi alkalmas arra, hogy miniszterelnök legyen. Más nem.

Mégcsak a lehetősége sem merül fel annak, hogy egy másik szakma, és netán a másik nem képviselője közül is lehetne válogatni. Pedig állítom: egy tapasztalt, széles látókörű, egyetemi végzettségű, szociálisan érzékeny, az ország sorsa iránt elkötelezett férfi vagy nő élére állhat a válság kezelésének, ha megfelelő csapat (kormány) áll mögötte. Mert az, hogy a miniszterelnök csapatjátékos legyen, legalább olyan fontos követelmény, mint az összes többi.

Talán így is lehetne gondolkodni.

     

 

 

 

 

Sírás az iskolában

2009 március 22. | Szerző: Virginia

 

 

Ma már a hat éves gyerekeknek is felvételizniük kell, ha egy jobb iskolába akarják beíratni őket a szüleik. Az iskolák bemutatókat tartanak, ahová meghívják a szülőket és a gyerekeket, majd a tanárok „felmérik” a jelentkezőket, akik közül kiválogatják azokat, akik szerintük beleillenek az iskola szellemiségébe. Egy ilyen bemutatóra elkísértem a családomat, és annak ellenére, hogy a tanárokat szimpatikusnak, a törekvéseiket jó szándékúnak találtam, belém hasított az a szorongás, amit kisiskolásként sok évvel ezelőtt  átéltem.

Gyerekkorom óta nincsenek üresjáratok az életemben. Így neveltek. Nem szigorú családban nevelkedtem, hanem olyan családban, amelyik morális, egzisztenciális és szocializációs kényszerek között élt, úgyhogy nekem mindig rengeteg elvárásnak kellett megfelelnem. Hamar kiderült, hogy túlteljesítő gyerek vagyok, aki elfogadja, hogy az élet egymást követő és teljesítendő feladatok sorozatából áll. A lányomat már nem így neveltem, és ő sem így neveli a kislányát.

A házunktól nem messze, Pest egyik legszebb terén egy klinika, egy templom, a város legjobb cukrászdája, és egy általános iskola állt. Hat évig jártam oda. Már az első évnyitón éreztem, hogy az nem az én világom, és keservesen sírni kezdtem, mire a mamám kikísért a folyosóra, ahol a frissen felkent hipó szaga keveredett a virágcsokrok illatával, a falak olajzöldre voltak festve, és a mész fehér ablak kereteken nyomott mintás krepp függönyök lógtak.

Haza akartam menni.  

Az osztályfőnök az első héten eldöntötte, kik a kedvencei, és kik nem.  Az osztályt három részre osztotta: előre ültette a jó gyerekeket, hátra a rosszakat, és egy szamárpadba a legrosszabbakat. Sok időt kellett ott eltöltenem, többnyire egy túlkoros cigánylány társaságában. Borzasztóan unatkoztam, mert nem lehetett beszélgetni, mivel a szamárpad a tanári asztal és a padsorok közötti tágas térbe volt beállítva. A gyerekek megbámultak, és csak akkor mehettem vissza a helyemre, ha az osztály előtt bocsánatot kértem a rossz magaviseletem miatt. Mindig ugyanazt a szöveget kellett elmondani.

„Tanító néni kérem, bocsánatot kérek, ígérem, hogy többet nem leszek rossz.”     

Néha megfeledkeztem erről, mert ha már beszélgetni nem lehetett, álmodoztam, elkalandoztak a gondolataim. Egy idő után azonban a tanítónő mindig megkérdezte, nincs-e valami mondanivalóm, és emlékszem, egyszer ártatlan képpel azt válaszoltam, hogy nem, nincs, az égvilágon semmi.  Akkor sarokba kellett állnom, mert szemtelen voltam.

Azoknak, akik sokat beszéltek, az osztályfőnök barna ragasztószalaggal leragasztotta a száját. Rendszeresen ott ült az osztályban hátratett kézzel néhány leragasztott szájú gyerek, és a tinta kék füzetét bámulta. Emlékszem, hogy a ragasztószalag milyen kellemetlenül húzta a bőrt, és a légzést is nehezítette.

A tanárok időnként vertek is minket. Egy-egy pofont lekevertek annak, aki szemtelen, vagy erőszakos volt, és ha haragudtak ránk, vonalzóval verték a fejünket. Egyszer karéneken egy lány felsikoltott, mert valaki szöget csúzlizott a fülébe, mire a karvezető leállította az éneklést. A hirtelen beállt csendben hatalmas ütések puffantak a csúzlizó fiú hátán. Azután folytattuk a dalt, mintha mi sem történt volna. Persze a gyerekek is verték egymást, lányok, fiúk egyaránt, ha nem az osztályban, hát kint a téren. Egyszer úgy állcsúcson vágtak, hogy forogni kezdett a fejem fölött a templomtorony, és eltartott egy darabig, amíg magamhoz tértem. Sosem tudtam meg, miért kaptam ezt a jobbegyenest.

Megfejthetetlen világ volt ez számomra, érthetetlen játékszabályokkal, és csak abban lehettem biztos, hogy nem úszhatom meg botrányok és sérülések nélkül. 

Mindvégig idegennek éreztem magam. Közepes tanuló voltam, pedig hat éves koromban már olvastam, tíz évesen novellákat írtam, imádtam a nyelvtant, amit mindenki utált, sportoltam, szépen énekeltem és a gyurma figuráimat rendszeresen kiállították a folyosói vitrinben. A tanárok sokszor figyelmeztettek, hogy ne barátkozzak cigányokkal és a nagyon szegény gyerekekkel, de sohasem fogadtam meg az intelmeiket. Nem azért, mert annyira bátor voltam, hanem azért, mert egyszerűen nem volt kedvem azokkal barátkozni, akiket nekem szántak. Így hamar besoroltak a „rossz minőségű” gyerekek közé. A szüleim – több nyelven beszélő diplomások – ugyanúgy szorongtak a tanítóktól, mint a virágárus asszony, vagy a bolti eladó. Volt is rá okuk. Olyan megfélemlítő volt a szülői értekezletek hangulata, olyan   kioktató a tanárok stílusa, hogy mindenki pocsékul érezte magát, aki belépett a kapun.

Felszabadulást – lelki értelemben – a következő iskolám hozott, ahol csak a szellemi teljesítmény számított. Rögtön jeles tanuló lettem, hiszen aki tanult, az előtt nyitva állt a pálya, de az előrejutásnak komoly ára volt. Olyan fegyelmezett lettem, mint egy porosz katonatiszt. Pontos, megbízható, célratörő. És nagyon sokáig ilyen is maradtam.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor láttam, hogy a hat éves Mírám milyen halálos  rémülettel old meg néhány pofon egyszerű feladatot a játéknak álcázott felvételi vizsgán. Míra nem akarta két méterről labdával megdobálni a papír vaddisznót,  nem akart kanállal vizet hordani egyik vödörből a másikba, és táncolni sem volt kedve. Csak akkor érezte jól magát, amikor egy színes ceruzával a kezében elvonulhatott rajzolni úgy, hogy senki nem figyelte, mit csinál.

Kínlódását látva újra sírnom kellett, pedig tudtam, hogy nem kell visszaforgatnom az idő kerekét, őt már nem fogják bántani ebben az iskolában. Nincs szamárpad, barna ragasztó, vonalzó. A porosz iskolai módszerek a múltba vesztek, a gyerekeknek jogaik vannak, a tanárok partnernek tekintik a szülőket, stb, stb. Csak éppen a félelmeivel nem biztos, hogy tudnak majd mit kezdeni. Különösképpen akkor nem, ha már ilyen korán próbának vetik alá.

 

 

Védtelen férfiak, túlélő nők

2009 március 8. | Szerző: Virginia

 

 

Nem kívánok senkinek nyolc évi özvegységet. Ez lenne a legszebb ajándék nekünk nőknek. Mert tudjuk, hogy a nők betegebbek, de a férfiak halandóbbak. A nők életminősége, egészségi állapota minden korosztályban rosszabb, mint a férfiaké, viszont a férfiak korábban halnak meg. Ebben szerepet játszik az is, hogy a nehéz, egészségkárosító munkák többsége rájuk vár. Bányába, kohóba, gőzkalapács mellé ma már egyetlen országban sem engednek nőt. Mégsem ez az igazi ok. A férfiak fizikailag erősebbek, felkészültebbek. Az olimpián láttam ugyan női súlyemelők versenyét, felrepedt szemöldökű, vérző ajkú női boxolók harcát, de  szteroidokkal felpumpált női robotokból szerencsére kevés van.

A titok nyitja valahol másutt keresendő. Próbáljuk megfejteni!

Az európai társadalmak radikális változásokon mentek keresztül: egyre nagyobbak a társadalmi-gazdasági különbségek, megnőtt a leszakadás veszélye.  A munkahelyek megtartása mind kegyetlenbb versenyt követel, a szervezeti hierarchiában vagy a szabad piacon való érvényesülés pokolian nehéz. Az üvegplafon áttörése drága mulatság. S mint tapasztaljuk, a férfiak feje fölött is ott húzódik az a bizonyos láthatatlan mennyezet. Mire szétkalapálják, annyi stresszt, depressziós tünetet, veszteséget gyűjtenek be, olyan sok értékes kapcsolatot hagynak hátra,  hogy évekkel korábban halnak bele ambiciózus életükbe, mint ahogy „illene” a kor civilizációs normái szerint. S mivel a családi kötelezettség és a kereső munka közötti konfliktust a férfiak többsége a hagyományos értékrend szerint oldja meg, vagyis a munkát helyezi az első helyre, a munkanélküliség drámai hatással jár. A férfi egész értékrendje, hitvallása, férfiúi önértékelése hever romokban. Élete értelmét veszíti el.  

Ha egy férfi munkanélkülivé válik, legtöbbször nem növeli otthoni  aktivitását, háztartási, családi szerepvállalását. Bár e téren alapos szemléletváltás történt, a patriarchális családokban nevelkedett férfiak továbbra is inkább életük hátterének tekintik a családot, mint előtérben álló életfeladatnak.

Nők és férfiak egyaránt szenvednek a bizonytalan jelentől és a kilátástalan jövőtől, de a férfiak számára kevesebb menekülési utat kínál a hagyományos társadalom. A családi és a baráti kapcsolatok ápolása, az unokák nevelése, az otthoni munka menedzselése sok középkorú nő számára boldogító, értelmes és hasznos elfoglaltság, míg egy férfi sokszor ügyetlenül, rutin nélkül lát hozzá.  Aki apaként nem tanulta meg élvezni egy kisgyerek társaságát, márpedig erre dolgozó, családfenntartó fiatal férfiként nem sok esélye volt, az idősebb korban nehezen boldogul új szerepében. A férfiak az új családtagok megjelenését, a családi szerepek és viszonyok átrendeződését nehezebben fogadják el és kezelik, mint a nők. A csökkenő társadalmi és anyagi státuszt, a fogyatkozó társadalmi presztizst, az ezzel járó alacsonyabb jövedelmet, vagy rosszabb esetben a munkahely elvesztését kétségbeesetten élik meg. S mivel a problémák nyílt kibeszélése, a sírás-nevetés, az érzelmek felszabadult kimutatása nem tartozik a hagyományos férfi küzdő stratégiák repertoárjába, összeroskadnak. Egész életüket kellene újjáformálniuk, identitásukat újrafogalmazniuk ahhoz, hogy ebből a negatív érzelmi spirálból visszakapaszkodjanak a felszínre. De honnan vegyenek energiát? A társadalom semmiféle fogódzót nem kínál, nincsenek követésre érdemes minták, a nemi szerepek összemosódtak, és az sem biztos, hogy az újjáalakulás szükségszerű feszültségeivel küszködő család ugyanolyan biztos hátteret nyújt, mint korábban.

A megszokott, normálisnak tekintett női-férfi viszony a feje tetejére állt, a hagyományos női-férfi princípiumok közötti határok fellazultak, minden bizonytalanná lett. A férfiak korai halálozása hátterében gyakran az ilyen helyzetekben tartósuló önbizalomhiány és depresszó áll.

Ki védi meg a férfiakat, amikor mi magunk is hasonló problémákkal küzdünk?      

Nyolc évvel éljük túl férjeinket, de milyen élet birtokában? Ha magunkra maradunk, mit érünk az éveink számával? Az egymáshoz kötözött sorsból idejekorán kizuhanó férfiak és a lehetetlennel versenyre kelő nők csak együtt menthetik meg egymást. Hiszen egyek vagyunk.