Áll a bál

2009 február 28. | Szerző: Virginia

 

 

Amikor az Operabál fővédnökségét elvállaltam, nemcsak azért tettem, mert megörülten annak, hogy Franco Nero-val táncolhatom a nyitó keringőt – bár ez nagyon hízelgő ajánlat volt – hanem azért is mert … De itt abba is hagyom. Visszásnak érzem, hogy magyarázkodnom kelljen, mint egy vásott kölyöknek, akit csínytevésen kaptak. Inkább nem is teszem. Nézzük meg inkább, miért áll a bál.  

Nyakunkon a világválság. A világgazdaság történetében talán a legsúlyosabb, az első igazán globális válság. Politikusok, közgazdászok, civil szervezetek keresik a megoldást. A válság kezelése nemzeti kihívás, a politikán túli összefogásra felszólító szükségszerűség, egyelőre mégis inkább csak a küzdelem látszik, és a pártok közötti viszály. Nő a munkanélküliség, csökkennek a szociális kiadások, az emberek félnek a jövőtől. Szabad ilyenkor bálozni?

Az ATTAC és a Dolgozói Akció Centrum (DAC) aktivistái szerint nem. Ők egészen odáig mennek el, hogy a bál vendégeit nemcsak a válság okozóinak, de egyúttal a vámszedőinek is tekintik. A bál estéjén jó nagy balhét csaptak a volt Balettintézet előtt, rohamrendőrök oszlatták fel őket. Csatlakozott hozzájuk 20-30 punk is, hogy kifejezze mély utálatát a bál közönségével szemben. Meztelen feneküket mutatták az estélyi ruhában vonuló hölgyek és urak felé, obszcén szavakat kiabáltak. Igyekezett is mindenki befelé,  ahogyan csak bírt.

Dühös tüntetők az Andrássy út egyik oldalán, korlátok mögé zárva, miközben az „úri közönség” halk zsongással tölti meg az Operaház valamennyi termét. Furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán fordul elő velem, hogy nem az utca emberének pártján állok. Nem olyan régen még magam is ennek az útnak a korlátokkal elkerített szélén meneteltem a tüntetők között. Azután jártam Párizs külvárosában a barikádharcok idején, részt vettem számtalan antirasszista felvonuláson, elutaztam Szászrégenbe a cigány gettóba, amikor a rendőrök gumilövedékkel lőtték a romákat, tüntettem annak idején a rendszer váltásért, miközben Budapest legszegényebb kerületében, a „Csikágóban” dolgoztam szociális munkásként. Sokáig éltem szegénységben magam is, és nem felejtettem el a múltamat. Most viszont megnyitom Budapest legszebb, legelegánsabb bálját, mert tisztelem a hagyományokat, szeretek táncolni, és nem gondolom, hogy az Operabál kárt okozna az országnak, vagy ártana a szegényeknek. Nemcsak azért nem, mert a bevételek egy részét  jótékonysági célokra fordítják – 1.500 embernek osztottak ebédet, ingyen koncertet adtak 2.000 gyereknek –  ez valóban csepp a tengerben. De egy ilyen bálnak kultúra közvetítő szerepe is van szerte Európában. Éppen ezért kértem nyitó beszédemben,  hogy ez a mostani bál legyen más, mint a többi: legyen ez a szolidaritás bálja. Ne egyetlen napon jótékonykodjunk, hanem teremtsük meg a   lehetőségét annak, hogy a kultúra mindenki számára nyitott legyen az év minden napján. Az Operabál szimbolikus jelentését, ami ma elsősorban a hagyomány őrzés és az elegancia, miért ne bővíthetnénk új tartalommal? Azok, akik meg tudják fizetni a borsos belépő árát, ne csak jól szituált helyzetüknek, hanem mások iránti felelősségüknek is legyenek tudatában. Olyan magatartást kellene képviselniük, mint például  Szlovákiában a Volkswagen Művek, amely a rövidebb munkaidőben dolgozóknak is kifizeti a teljes, korábban kialkudott bért, azzal, hogy majd ledolgozzák a munkások, ha jobb idők jönnek. Ezt hívják társadalmi szolidaritásnak. 

A bálozás nem mindig az anyagi helyzetünktől függött. Jól éltünk, vagy össze kellett húzni a nadrágszíjat, bálok mindig voltak, csak a nagy világégések alatt szüneteltek, háborúk alatt. Fényesek és kevésbé csillogóak, proccosak vagy otthonosan közvetlenek. Paloták kristálycsilláros termében és városi fogadók száláiban, főúri kúriákban vagy parasztházakban, társadalmi rangjától függetlenül bálozott mindenki: nemes, polgár, tisztes iparosember, földműves. Volt tűzoltóbál, batyubál, citerás bál, bilétás bál, és idővel a bálozás demokratizálódott, s mindenkié lett. Az Operabál soha nem lesz mindenkié, viszont ez a primus inter pares – amire mindenki odafigyel, éppen ezért a tradícióját új tartalommal lehetne bővíteni. Miért is ne lehetne  több, mint pusztán szórakozás, vagy jótékonykodás? Egy közösség tagjai vagyunk, felelősek egymásért, nem csak az ünnep perceiben, de a bajban is. Erről is szólhatna az sok ragyogás. Bár egységes európai recept erre sincs, a kulturális mecenatúrának komoly hagyományai vannak több európai országban, ahol olyan kitüntetett alkalmakat, mint az operabál arra is használnak, hogy új tehetségeket mutassanak be, és megnyissák a tehetősebb emberek szívét és pénztárcáját, hogy ösztöndíjakkal, mesterkurzusokkal, külföldi utazással, fellépési lehetőségekkel nyújtsanak támogatást, a „ne halat, hálót adj” filozófia alapján. A mecenatúra természetesen csupán kiegészítője az államilag működtetett képzésnek és tehetség gondozásnak, de szervesen beépül az adott ország kultúrájába és mentalitásába. Van, ahol egész iparággá nőtte ki magát a bálozás, árverésekkel, utcai rendezvényekkel gazdagítva, amelyek bevételét ugyancsak karitászra és kulturális mecenatúrára fordítják. Németországban a klasszikus bálokon utóbbinak jut főszerep, a karneválok hazájában, Olaszországban inkább a gasztronómiai élvezetek és a szórakozás miatt vonulnak tízezrek az utcákra a báli szezon idején. És igen, sok helyen tüntetnek a díszes bálok ellen, Bécsben, Párizsban is, nem csak Budapesten. Az ellentüntetők az utcán akarják megvívni osztályharcukat, pedig a világgazdasági válság ellen nem ez a megfelelő helyszín. A válság kezelése sokkal inkább a nemzeti kormányok és a különféle társadalmi csoportok közötti egyeztetési fórumokon kell, hogy megtörténjen. Éppenhogy a tárgyaló asztalok mellett, ott viszont kemény csatákban, vitákban, érdekegyeztetéssel kell olyan döntéseket kiharcolni, amelyek az egész ország érdekét szolgálják, és felkészítik az embereket nem csak a válság elleni védekezésre, de az azt követő időszakra is. S ehhez garantáltan több civil kurázsi szükségeltetik, mint egy opera bál elleni tüntetéshez. 

   

 

 

 

 

 

Joshua a metróban

2009 február 24. | Szerző: Virginia

Negyvenöt percen keresztül megállás nélkül játszott.

Több mint ezren fordultak meg ez idő alatt az állomáson, munkába siettek a csúcsforgalomban.
A férfi Bach darabokat adott elő. Néhány perc elteltével egy középkorú férfi felfigyelt a hegedűszóra, lassított, egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta első egydollárosát – egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Valamivel később valaki a falhoz támaszkodva hallgatni kezdte a zenét, majd az órájára pillantott és továbbsietett.
Legtovább egy hároméves kisfiú élvezte a zenét. Anyja kézen fogva vezette volna tovább, de a fiú megállt, nézte a hegedűst. A mama türelme hamar elfogyott, továbbhúzta a fiút, aki  hátrafelé kukucskálva kényszerűségből követte. Ugyanez történt más gyerekekkel is. Hallgatták volna a hegedűszót, de mindegyik szülő továbbvonszolta őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni, és húszan adtak pénzt, anélkül, hogy lelassítottak volna. Összesen 32 dollár gyűlt össze. Amikor a zene abbamaradt és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játssza a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlag 100 dollárba kerültek.
Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

Ezt a történetet egyik barátom, Topolánszky Ádám írta meg nekem, aki harminc évig élt az Egyesült Államokban, és azt kérdezte: ha nincs időnk arra, hogy meghallgassuk a világ egyik legjobb zenészét, amikor a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játssza, vajon mi minden mellett megyünk még el észrevétlenül nap mint nap?

Egy metropolisz nagyságát és szellemiségét mi jellemezhetné jobban, mint ez a történet. Új gettók épültek, falakkal körbevett kicsiny világok. Az egyikben nem halljuk, nem is látjuk már egymást, visszhangtalan marad a művészet hangja, elvész a tülekedésben és a zsibongásban. Szemünk láttára porlad szét az a kulturális kánon, amit  generációk hosszú sora fogadott el sajátjának. Bach, Brahms, Beethoven? Ugyan már! Az alig száz éve született zenészek, írók, festők neve is rég feledésbe merült. A metrók, a bevásárlóközpontok, a bankok, a biztosítótársaságok légkondicionált termei ezrével ontják magukból a nyakkendős, csíkos inges, vasalt kosztümös férfiakat és nőket, akik egyetlen percet sem akarnak elveszíteni a hasznos időből. Adnak, vesznek, szponzorálnak, befektetnek – zajtalanul suhanó liftek gyomrába szállnak be, versenyt futnak az idővel. Nincs kávéházi fecsegés, intellektuális élet, ráérős beszélgetés – mindezt elfújta a szél.

Az elegáns koncert termekben és a Nobel díjas írók felolvasói estjein viszont tolong az úri közönség. A kiválasztottak úri gettójában értik még a szót, meghallják a szépség hangjait. Sokan állítják, kár ezen hőzöngeni, mindig is így volt. Van ebben igazság, viszont igaz az is, hogy ma vastagabbak és magasabbak a gettók falai, így még nagyobb a süketség.

Sokan maradtak magukra – visszhangtalanul.     

Mi kell a nőnek? Minden!

2009 február 12. | Szerző: Virginia

 

Bejött és rögtön taps fogadta. Hiszen ki ne ismerné a mackós mozgású, ősz halántékú színészt. Van, akit leginkább kutyaként hódított meg az operettben, mint Bozzi úr. Mások a dünnyögésébe szerettek bele, amikor riportalanyait faggatja a Napkeltében, s közben csalafintán mosolyog szemüvegének csillogó üvege mögül. Sokan a Heti hetesben megtapasztalt kesernyés humoráért becsülik. Mindenütt otthon van, elhagyhatatlan vendége a képernyőnek, színpadnak. És a véleményformálásnak is. Sokszor voltam a vendége a Napkeltében, de most fordult a kocka, én kerültem a riporter szerepébe. Kíváncsi voltam, hogyan gondolkodik a nőkről egy olyan férfi, aki a fél életét színésznők között tölti, a másik felében pedig a nőkről elmélkedik. Na jó. Nemcsak a nőkről.

Semmi kétség, Verebes István olyan személyiség, akivel érdemes beszélgetni. S még érdekesebb feltenni neki a kérdést: „Mi kell a nőnek”?” Ha van, aki erre válaszolni tud, az éppen ő, gondoltam, több házassággal és egy boldog révbe éréssel a háta mögött.

Most, annyi próbálkozás után derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszik. Házassága történetét megosztja velünk. Nem szakmabelivel, egy egészen más hivatás képviselőjével hozta össze a sors, s lett az általa irányított színház gazdasági vezetőjének társa. Primadonnai allűrök, hosszan tartó vadászat, becserkészés és hajsza nélkül. Olyan természetesen, ahogyan a nagy szerelmek születnek. Akkor, abban a legjobb pillanatban az a bizonyos ajtó nyitva volt. Csak be kellett lépni rajta. Ami egy szerelmes férfi számára néha nem is olyan könnyű. Verebes a nem mímelt, de ösztönös kedvesség, az önfeláldozó gondoskodás, a megértés, a biztos családi fészek „foglya” lett. „Boldog?” – kérdezem. Az órájára pillant s megjegyzi.: „Negyedórával ezelőtt még az voltam.”

Egy olyan középkorú férfi gesztusa ez, aki tudja, hogy semmit nem adnak ingyen, „a házasság komoly meló”. Korábbi felesége, Kánya Kata jó érzékkel belenevelte: „Egy kapcsolat – munka. Nap mint nap meg kell kell hódítani a nőt.”

Igaza lenne? Ő minden esetre megtanulta a leckét, s eddig nem vallott kudarcot. „Mi kell a nőnek?” a válasz lakonikus volt. „Minden! A nő önmagáért van, a férfi a nőért” – így foglalja össze férfiúi krédóját. Egyébként szívügyekben nem ad tanácsot. Se barátnak, se gyereknek. A boldogságért mindenkinek magának kell megküzdenie, a próbát egyedül kell kiállnia, a tapasztalatokat csak a saját bőrén gyűjtheti be az ember.

A szemén látom, hogy nem hisz az egyenjogúságban. Pontosabban nem érdekli. Ő mindent megtesz, hogy megkönnyítse a megkönnyíthetetlent, hogy levegye a gyereknevelés, a család gondjainak egy részét a nő válláról. Istenít, szolgál, csak hagyják békén, hagyják szabadon lélegezni. Nem hinném, hogy a kora miatt gondolja így. Inkább a bölcsesség súgja neki ezt az utat, magatartást. Szerepjátszás nélkül.

Mindig úgy gondoltam, a színház rejtelmes világ, amelynek saját törvényei és titkai vannak, de azonnal kiábrándít. „Nem zárt világ. Olyan, mint minden más közösség. Már csak azért is, mert manapság bárki lehet színész. Na és politikus, az is bárkiből lehet. A színházban az emberi kapcsolatok éppen olyanok, mint bármelyik más szakmában. ”

Na persze, csakhogy a színházban, miként a politikában, hírek, szenzációk, pletykák és intrikák kerülnek terítékre, amelyek átszíneznek, különös megvilágításba helyeznek minden emberi kapcsolatot. Sosem tudhatod, ki játszik kinek, ki kit jászik, kinek tapsol a közönség, s ki nyer a végén. Az igazi dráma mindig belül játszódik, de egy hatalmas szerkezet kitörésre kényszerítheti a bent rejtőző erőket. Csak a beavatottak tudják igazán, mekkora bomba ketyeg a sajtó és a világ számára! De ezt a bombát ezúttal nem akartuk felrobbantani. Elegánsan átsiklottunk a téma felett. Talán majd máskor. 

Hazafelé, áthajtva az esti városon, egy pirosra váltó közlekedési lámpa előtt megállva a motor duruzsolása sem tudta elnyomni a bennem még motoszkáló kérdést. „De mégis, mi kell a nőnek?”

 

Süket fülek

2009 február 1. | Szerző: Virginia

 

 

 

Hétköznapi szótárunk része lett a válság, amely lassan mindenkit elér, fenyegeti gazdaságunkat, bankrendszerünket, mindennapi életünket. Válság idején gyakran előfordul, hogy a sor végén álló kapja a legnagyobb pofont, és éppen azokról feledkezünk meg, akik a legkiszolgáltatottabbak.

Most itt a kényszerítő lehetőség. A belpolitikai „fogd, ahol éred” útvesztőjében kimúlt reform törekvéseket óhatatlanul elő kell venni, és végre is kell hajtani.  Tavaly a lakosság több mint 80 %-a szavazott a vizitdíj ellen, ma már 80 % reformokat akar. Eljött a nagykorú felelősség órája. Vajon lesz rá egyetértés? Eszükbe jutnak-e a döntéshozóknak egykori nagy elődjük, Kölcsey érettségi vizsgán kötelező szavai: „Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Az épen maradáshoz pedig bátran előre kell lépni.

Most nem csak gazdasági, politikai programra és a költségvetés átalakítására van szükség: ez az emberség próbája is. “Aki szegény, az a legszegényebb” – a költő igazsága ma még időszerűbb. A lecsúszásban teljes az esélyegyenlőség. Mindenkit elér, még ha másképp is. Ebben a szomorú, rossz hangulatú országban most kell igazán a társadalmi összefogás, a szolidaritás, bűnbak helyett a megoldások keresése, és mindenek előtt a legkiszolgáltatottabbak megvédése. A foglalkoztatás biztonsága, a munkára rakodó terhek csökkentése, az adópolitika átalakítása nem odázható tovább. Mindez a kormány felelőssége. De szükség lenne  azok önfeláldozó segítségére is, akik önerejükből ki tudják védeni a válság következményeit, hiszen élnek itt szép számmal ilyen emberek is. Csak hát még sosem próbáltuk ki, milyen is az, amikor nem háborús logika alapján állunk szembe egymással. Márpedig azt gondolom, hogy aki a politikai állóháború foglya, az további akadályokat gördít a válságkezelés elé, mintha nem értené, hogy az eddig követett sémák és modellek kora végképp lejárt. A süket fülek demokráciája helyett elérkezett az összefogás demokráciájának az ideje. Most értelmetlen régi szlogeneket újracsócsálni, azon vitatkozni, ki ütött először, kinek nagyobb a felelőssége abban, hogy az utcai harcok pocsolyájába süllyedt a közélet. Nem vitatom, tisztázni kell ezeket a kérdéseket is, de most, amikor fejünk fölött beomolhat a tető, azonnal cselekedni kell: a részpolitikákat átfogó, felnőtt, felelős nemzeti program az egyetlen megfelelő válasz.

Nekünk, hazai és európai politikusoknak egyaránt az a dolgunk, hogy vállalva a vitát, érvekkel, és nem áligazságokkal, itthon vagy az európai parlamentben segítsük a válságból való kilábalást. Mi nők és férfiak, civilek és politikusok, fiatalok és öregek, vidéken élők és budapestiek, többségben lévők és kisebbségiek ne engedjük, hogy egymás ellen fordítsanak bennünket, hiszen közös célunk, hogy Magyarország egy felfelé vezető úton induljon el. Nincs ránk szabott sors. Nekem senki ne mondja, hogy elfogadható egy gyermek számára a maró éhség, a hajláktalan számára a fagyhalál, hogy indokolt lehet az erőszak, vagy akárcsak a gúny és a megvetés gyenge, vagy éppen csak szerencsétlen sorsú emberekkel szemben. Nem kell ahhoz sem politikusnak, sem szociológusnak  lenni, hogy belássuk, milyen könnyen csúszhat bele szinte bárki egy lefelé futó spirálba, ahonnan azután nem tud egyedül kikapaszkodni. Ezért mondom: az emberség próbája ez.  S ha kiálltuk, elmondhatjuk: „ez jó mulatság, férfimunka volt.”

Férfimunka volt?

A gyűlölet árkai

2009 január 23. | Szerző: Virginia

A rasszizmus, a vele sokban rokon sovinizmus, a nemzeti, faji előítélet egyúttal mindig bűnbakkeresés is. Menekülés a döntés elől, önön hibáink leplezése, gyengeségünk beismerése. Nem mi nem tudtuk megoldani a nemzetiségi kérdést – a nemzetiségek áskálódtak ellenünk, miattuk történik minden. Nem mi feledkeztünk meg a rendszerváltás lázában az utcára tett több százezres képzetlen tömegről – az ő lustaságuk az oka annak, hogy nem jutnak munkához, s húznak vissza minket a fejlődés felé vezető úton. Nem működik a pénzpiac, a gazdaság, nincs rend a világban? A válság oka biztosan valamiféle titkos összeesküvés. 

 

Az előítéletek forrása önön szellemi renyheségünk. A kispolgár félelme, hogy túltekintsen saját portáján, pénztárcáján, családján, és próbálja megérteni azokat az összefüggéseket, amelyek a világot mozgatják. A kispolgári gondolkodást könnyű megérteni, egy kispolgárt könnyű megnyerni: a zsigerekre kell hatni, egyszerű választ kell adni bonyolult kérdésekre. Ne gondolkozz rajta, csak mondj igent. Masírozz végig az utcán, szöges bakancsod csapd oda az aszfalthoz, hadd dübörögjön s érezzék benne az erőt. S lehetőleg ott, ahol szegények élnek, ijesztő és riasztó, számodra visszataszító nyomorban. Ők maradjanak nyugton, ne zavarják a köreidet. Ők egy más világ, amelytől félsz, megérteni nem akarod, megváltoztatni lusta vagy. Inkább félemlítsd meg őket. A másokat. Akik eltérnek a szokásostól, az elfogadottól, az átlagtól.

 

De mi az elfogadott, az átlagos, a megszokott, mit tekintsünk normának? Könnyebb hamis etalont felmutatni, amihez mindenki kis torzításokkal, csúsztatásokkal odaigazíthatja magát – én is ilyen normális ember vagyok – mintsem elfogadni, hogy valamennyien mások vagyunk. Az elfogadott normába belefér az erőszak, a gyűlölködés, a kizsákmányolás – civilizált keretek között. Csak abba a másikba nem. Vajon egy elmaradott afrikai országban létezik „fehérember bűnözés”?

A rasszizmus, a faji és a vallási előítéletek árkai mind mélyebben szabdalják világunkat.  Egy „iskolának álcázott” kilövőhelyről fellőtt, békés embereket gyilkoló rakétára egy iskolát szétromboló gyerekgyilkos bomba a válasz. Az eredmény mindenütt ugyanaz – ártatlan áldozatok százai. A helyzet abszurditásához nem fér kétség. Feszülő vallási és etnikai indulatok irányítják mindkét oldalt. A gettólázadások őrjöngését, a rendpárti fasizmust, a vallási fanatizmust és a türelmetlenül kenetteljes, jezsuita választ. Sokfélék vagyunk, s  mindinkább azok is maradunk. Sőt, egyre jobban keveredünk, s a faji előítéletek abszurditását az élet realitása húzza keresztül.

 

A rasszizmus, az előítéletek itt élnek bennünk. Akár beszélünk róluk, akár nem. S ha nem beszélünk, még tovább élnek. Téveszmékkel és hamis tanokkal együtt, amelyeket nem betiltani kell, hanem vitatkozni velük. Legalább ebben legyen konszenzus, s a megkülönböztetés, a diszkrimináció elleni harc ne hunyjon ki a pártpolitikai csatározások oltárán. Mert nem  hitbizománya egyik pártnak sem, s nem szabad, hogy azzá tegyék, kisajátítsák – sokkal fontosabb annál. Sanda szándékú az, aki erre játszik. Mint az EP szocialista képviselőcsoportjának romaügyi szóvivője minden kezdeményezésemre meghívtam  politikai opponenseimet is. Örültem, ha eljöttek – többnyire nem. Megtisztelésnek éreztem, ha visszahívtak – nem sok részem volt benne.

 

Hamis mítoszok helyett a másság teljes emberi és kulturális képeit kell felmutatni. A cigányprímás romantika helyett a valóságot. A hegedűvirtuóz Lakatos Sándortól az író Csalog Zsoltig, a festő Balázs Jánostól a futballista Farkas Jánosig, nem feledkezve meg arról a közegről, amelyből kinőttek, s lettek egyszerre romák és magyarok. Nem zárhatjuk gettóba a magyar társadalom több mint egy tizedét, s azt sem engedhetjük, hogy ők zárják önmagukat oda.

Ne féljünk a hangos kisebbségtől, bízzunk a csendes többségben. S abban is, hogy mind többet tudunk megnyerni a még ingadozókból, a kételkedőkből, akik idővel gyarapítani fogják a támogatók táborát, s nem maradnak csendesek. Ne féljünk kimenni a város peremére, ahol a rendőrök a lármázó romák közé lőnek gumitölténnyel, vagy az Andrássy útra, ahol a fajvédők utca kövekkel dobálnak, amikor kiállsz a melegek mellett. A kongresszusok, a konferenciák hasznosak, de nem elegendőek. Jó törvények, polgári kurázsi, bátorság és személyes példamutatás kell a pogromra éhes Magyar Gárdával, a habzó szájú rasszistával, a tétlenkedő jogi csűrcsavarással, a szélsőséges politikával szemben. Európa nem tűrheti a hétköznapi rasszizmust.  Nem is tűri.

 

 

Világvándor

2008 december 30. | Szerző: Virginia

 

 

 

Tulajdonképpen mindig féltem az utazásoktól és az elválásoktól, pedig nekem a rendszerváltás mindenek előtt a határok megnyitását jelentette. Szociológusként külföldi egyetemeken tanítottam „tranzitológiát’, vagyis társadalmi átmenetet,  rengeteget utaztam, de mindig kutyahűséggel kötődtem ahhoz a helyhez, ahol megszülettem. Három napi távollét után maró honvágyat érzek a Gellért-hegy és a józsefvárosi kis utcák iránt, és legjobban a pesti, gyerekkori lakásomban érzem magam. Ilyen lenne egy világvándor? Most a karácsonyi szünetben apránként felidéződött bennem néhány emlék, amely különböző városokhoz fűz.

 

Vendégprofesszorként Hamburgban az estéimet egy Thália nevű könyváruházban töltöttem, ahol mindig zárásig maradtam. Ott élveztem először azt a komfortot, amit egy modern könyvesbolt nyújthat az olvasónak. Bekuporodtam egy fotelbe, narancslevet iszogattam, belemerültem a nyomdaszagú könyvek olvasásába, és csak a zárórát jelző csengő hangjára riadtam fel. Életem legbékésebb estéit töltöttem el ebben a hűvös, elegáns, velejéig európai városban, ahol akkoriban még nem kellett kulcsra zárni a lakások ajtaját, és nyugodt szívvel lehetett sétálni késő őszi estéken a folyó partján. 

 

Rómában éppen ellenkezőleg: egyetlen perc nyugalmam sem volt. Nem az egyetemi tanítás fárasztott, de tavasszal Róma olyan intenzív életet él, hogy képtelenség ellenállni a vonzásának. Egy város, amelyet majd’ szétrobbant a benne felgyülemlő energia, egy város, amelynek van kezdete, de nincs vége, egy város, amely Európa sarokköveként értelmezhető, határtalan, mégis kultúrákat köt össze, az örök város, a szerelem, az ókori kultúra és az újjászületés városa – csodálatos Róma. 

 

Tokióba egy nyolc tagú női küldöttség vezetőjeként jutottam el. A japán nők társadalmi esélyegyenlőségével akartak  bennünket megismertetni, amiből keveset érzékeltünk, a hagyományos élet képeiből viszont annál többet. Hogy a szigetországban megvalósuló esélyegyenlőségbe vetett hitünket akkor veszítettük-e el végképp, amikor fürge, japán férfiak belapátoltak bennünket egy csordultig teli metró szerelvénybe, vagy akkor, amikor a férfi előadók előtt hajlongó női professzorokat megpillantottuk, már nem tudom. De tény, hogy még a felhőkarcolók tövében táncot járó, zöld, lila és vörös hajú tokiói lányok látványa sem tudott meggyőzni arról, hogy a nők ugyanolyan jogokat élveznek Japánban, mint a férfiak. 

 

A bostoni repülőtéren feltaláltam egy új szakmát – a repülőtéri szociális munkást. A gép nélkülem, viszont valamennyi holmimmal a fedélzeten szállt fel, mivel egy perccel indulás előtt kiszaladtam a váróban felejtett noteszomért, és nem értem vissza időben. Amint üres kézzel, egy szál ruhában, bőrönd, útlevél és táska nélkül álltam a kifutópályára néző üvegfal előtt, fohászkodni kezdtem az égiekhez: küldjenek hozzám egy szociális munkást egy csésze forró kakaóval, hadd beszélgessek vele kicsit.

Mai napig él bennem a meggyőződés, hogy repülőtéri szociális munkásra szükség van. Különösképpen hasznos lehet sztrájk idején, amikor is nagyságrendekkel megnő az ideges utasok száma. Csodálom, hogy erre még mindig nem jöttek rá az illetékes hatóságok.

 

A legszebb emlék kétségkívül Gyomaendrődhöz fűz. Frissen kinevezett miniszterként rengeteg meghívást kaptam vidéki rendezvényekre, de a nagyvárosok helyett  –  a  kabinet és a protokoll főnök tanácsa ellenére –  a gyomaendrődi cigány búcsút választottam első látogatásom színhelyének. Nem is bántam meg. Végigkóstoltam minden kondér tartalmát, a jó csípős, paprikás leveseket, gulyásokat, nokedlis pörkölteket, mindegyik után ittam egy kis kupica pálinkát, majd táncra perdültem a helyi cigány emberekkel. Ilyen baráti kapcsolat miniszter és civilek között azóta sem volt talán a magyar politikai életben, mint azon a tavaszi délutánon. Szerintem ekkor alapoztam meg a következő évekre szóló kitűnő munka kapcsolatomat a roma civil szervezetekkel, s talán az sem véletlen, hogy ma az Európai Parlament szocialista frakciójának a romaügyi szóvivője vagyok.   

 

Romy – Minden nő szintézise

2008 december 21. | Szerző: Virginia

 

                                   

“Hát itt fekszel, s oly szép vagy, mint még soha, és azt hiszem, életedben először látlak derűsnek és nyugodtnak. Milyen békésen fekszel itt, milyen törékenyen! Mintha egy szelíd kéz minden feszültséget és szorongást letörölt volna az arcodról.

Hol hibáztam el? Nem, én nem vagyok hibás, de felelős, az vagyok. Én tudom egyedül, ki vagy te, s hogy miért haltál meg, hisz mi ketten annyira hasonlítunk egymásra. Mind a ketten féltünk az élettől. Hogyan magyarázhatnánk meg másoknak, kik vagyunk, mi, színészek? Hogyan magyarázhatnánk meg nekik, hogy tulajdonképpen beleőrülünk, amikor másnak mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk. Hiába mondtam el százszor, csak te értettél meg, mert mi ugyanazt a nyelvet beszéljük, egyívásúak vagyunk. De én férfi vagyok, s életben maradtam. Amikor viszont az ember nő, s olyan nő, mint te, akkor bizony ebbe a szakmába belehalhat.”

Alain Delon írta ezt búcsúlevelében Romy Schneiderhez, amikor a színésznő negyvenhárom éves korában meghalt.

„Mindig menekültél, mint egy vad, akit üldöznek. Tudtad, hogy amit a sors az egyik kezével megad, azt a másikkal elveszi” – írta tovább levelében Delon, akivel a szakítás után élete végéig legközelebbi barátok maradtak. 

 

Mi, nézők, pusztán élete utolsó rövid szakaszában lettünk figyelmesek erre a hajszolt állapotára. Amikor karikás szemekkel nézett a kamerába, és elgyötört arcán már nem sütött át az a melankolikus mosoly, amely az évek során a védjegyévé lett. Amikor fölpuffadt arccal, smink nélkül játszott egy önmagát és másokat vádoló, boldogtalan asszonyt. Amikor semmiféle sminkes trükkel nem lehetett eltüntetni a szája körüli keserű vonásokat. Ezekben a késői filmjeiben önmarcangoló őszinteséggel tárta fel énjének egy-egy darabkáját. Mintha valóban nem érdekelte volna, hogy szépnek, fiatalnak, nőiesnek látszódjon. De a forgatások után legtöbbször mégis Quiberonba utazott, a francia sztárok kedvelt fogyasztó klinikájára, hogy méregtelenítő és fogyasztó kúrákon vegyen részt, és visszavarázsolja azt a Romy-t, akikért a nézők bemennek a moziba.

 

Egyre nagyobb erőfeszítésébe került mindez. Egyre több időt és pénzt áldozott szépsége helyreállítására. Csak olyan operatőrökkel és fényképészekkel dolgozott, akikben vakon bízott. Negyvenhez közel megengedte egy híres olasz fotósnak, hogy meztelenül fényképezze. A képek bejárták a világot. Majdnem mindegyik hátterében pezsgős poharak, a földön szétszórt lemezek, sálak, ruhák, stólák láthatók, a felvételek alatti pezsgőzés és zene hallgatás intim hangulatát árasztva. Az elkészült fotók egy öntudatos, testével és arcával elégedett, érett nőt mutatnak. Olyannak látta magát ezeken a felvételeken, amilyennek azok a férfiak látták, akiknek tetszett, s akiket ő is el akart csábítani.

Romy, a vágy titokzatos tárgya.

  

De közben hírek keringtek arról, hogy depressziós, iszik, és gyógyszereket szed. Válásaival, majd számos szerelmi kalandjának tálalásával volt tele a nemzetközi sajtó. Sokan még mindig Sziszit akarták látni benne, a bájos és engedelmes fiatal lányt, s ő lázadt, hadakozott az ellen az imázs ellen, amelynek a hírnevét köszönhette. A reakciói mindig eltúlzottak voltak. Hiszen régen bebizonyította, milyen remek színésznő, és sok éve maga mögött hagyta a cukormázas filmek világát. A fiatal osztrák császárné képe mégis élete végéig üldözte.

Pedig a Sziszi trilógia után tizenöt évvel méltóképpen eljátszhatta Erzsébet királynő szerepét az egyik legnagyobb európai rendező, Luchino Visconti rendezésében. Micsoda elégtétel! A sajtó a győzelmét zengte, s ő mégis elkeseredetten harcolt tovább a Sziszi kép ellen, pedig már az új európai nő szimbóluma volt. Amit Romy Schneider a harmincas éveitől kezdve az életével művelt,  azt valóban öngyilkosságnak kell neveznünk.

Az a nő, akinek egykor azt tanácsolták, vágja zsebre a gyermekkorát és azzal fusson világgá, mert egyebe sincs, mindent megtett azért, hogy megszabaduljon egész ifjú korától. Mintha késsel hasította volna le magáról a múltját, osztrák származását. Eleinte nem érezte ennek a fájdalmát, mert a Delon iránti szerelme mindennél erősebb volt, mindenestül felforgatta az életét. A francia színészért elhagyta anyanyelvét, szülővárosát, szüleit, megtagadta Szisziként elért sikereit – francia nő lett, és sokkal több, mint sztár: a sérülékeny, mégis öntudatos, modern, európai nő mítosza. De milyen áron! Módszeresen irtotta ki magából a bécsies, életvidám, sugárzó nőt: a “sziszitlenítés” tökéletesen sikerült. Szívós munkával elérte, hogy harminc éves korára a depressziósokra jellemző életritmusban élt: ég és föld között, magasságokból mélységekbe zuhanva.

 

Valójában miért halt meg negyvenhárom évesen?

Alice Schwarzer, az Emma című feminista folyóirat főszerkesztője szerint Romy Schneider a „nőiség túladagolásába” halt bele.

„Ez a veszély nemcsak őt fenyegeti, hanem azokat a színésznőket is, akik hasonlóképpen próbáltak meg érvényesülni” – írta Schwarzer, aki a gyötrelmes útkeresés és a lázadó nő szimbólumát látta Romy Schneiderben.

 „A korom: 54 film.” – írta Romy Schneider negyven évesen egy barátjának. 

De még a filmjei számával jelölt kort sem érte meg. Negyvenhárom éves korában megállt a szíve. Halálának egy másik halál volt az előzménye: Dávidnak, tizennégy éves fiának az elvesztése. 

 

Romy Schneider idén lett volna hetven éves.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                          

 

  

                                        

 

 

 

 

A nap és a hold története

2008 december 4. | Szerző: Virginia

Folytatódik a “Mi kell a nőnek?” beszélgető sorozatom az Alexandra kávézóban (Károly krt. 3). December 18-án este hétkor Ranschburg Jenő lesz a vendégem, akinek számos könyve közül számomra az “Egymást keresik” a legkedvesebb.

Nem mondom el, miről szól, inkább azt írom ide, ami eszembe jutott róla: egy mese, a nap és a hold története.

Valamikor régen nem volt Nap és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok és óriások között.

Élt akkoriban két ember. Azt tartották róluk, ők a földkerekség legbátrabb emberei, akik nem rettennek meg semmitől. Tudták, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és elindultak a kiszabadításukra.  Mentek, mendegéltek, vándoroltak hat teljes hónapig, mire elérkeztek a Naphoz és a Holdhoz.

Harcba léptek a fenevad sárkányállatokkal és a rettenetes óriásokkal, akik láncok között tartották a Napot és a Holdat. Megverekedtek velük és győzelmet arattak.

Mondta az egyik ember: Én fogom vinni a Napot.

Mondta a másik ember: Én, pedig viszem a Holdat!

Elindultak. Ahogy jöttek, jövögéltek, útközben olyan tüzesre izzott föl a Nap, hogy azt, aki hozta a hóna alatt, teljesen sötétre égette. A másik ember, aki a Holdat hozta, fehér maradt.

A sötét bőrű ember a házában tartotta a Napot, a fehér ember a házában tartotta a Holdat, hogy csak nekik világítsanak. Nem akarták szabadon engedni őket. És akkor sírni kezdett értük az ég, könnyeivel elárasztotta az egész földet. Az a könnyhullás volt az első a világon, amikor az ég megsiratta a Napot és a Holdat.

Azóta van eső.

Mondja a Holdnak a fehér ember:

Én felengedlek téged, de fogadd meg, hogy minden hónap első péntekjén megújulsz és megjelensz az égen!

A Hold megígérte, hogy így lesz.

És fogadást tett a Nap is, hogy minden nap sütni fog.

Amikor a fogadások megtörténtek, a két ember fölengedte a fényességeket.

És a Nap, ahogyan ígérte, megébredvén minden reggel elindul és körülkerüli az összes országokat, de éjszakára oda tér vissza, ahonnan a láncok közül elhozták őt az emberek. És ugyanígy cselekszik a Hold is. A Nap és a Hold is a nyugati ég alól származnak, s oda van vágyakozásuk, ott a hazájuk.

Napfivér és Holdnővér. Egymást keresik.

A karácsony fővárosa

2008 november 24. | Szerző: Virginia

Mivel itt találhatók a kibővült Európa történelmi intézményei – az Európa Tanács, az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Európai Parlament és az Európai Ombudsman– méltán nevezik Európa fővárosának. Bár ez ellen folyamatosan tiltakozunk. Úgy három havonta magam is aláírok egy petíciót, amelyben több száz képviselő társammal együtt azt kérem, ne kelljen évente tizenkétszer Strasbourgba utaznom (átszállással) az EP plenáris üléseire. Eredmény nincs. Franciaország nem enged. Hiába  szakadt le nyáron a strasbourgi ülésterem mennyezete, hiába a sok kérvény. A plafont visszaragasztották, a kérvényeket archiválták, mi pedig újra repülőre szállunk, hogy Strasbourgban szavazzuk meg a törvényeket. Pedig megtehetnénk ezt Brüsszelben is, fele ennyibe sem kerülne a parlamentnek.

Strasbourg a francia, német kultúrtörténet találkozási pontja, a protestáns és katolikus vallás együttélésének szimbóluma, a sukrut (cserépedényben jól átsütött húsos savanyú káposzta) hazája, és itt emelkedik az ég felé törő gótikus katedrálisok legmagasabb tornya Európában.  Ebben a városban építették fel a Petite France-ot, a Kis Franciaországot, amelynek romantikusan megvilágított utcáin fakeretes házak nyújtanak szemet gyönyörködtető látványt néhány száz éve. S ha mindez nem lenne elég, akkor tessék elutazni ide karácsonykor, mert ezt a várost az ünnep idején látni, érezni, szeretni kell. 

 

Forralt bor és sült alma. Mézeskalács és kandírozott narancs. Hangtalanul suhanó villamos visz be az Európai Parlament üveg-acél csodaépületéből a favázas középkori házak közé az Óvárosba, ahol karácsonykor ragyog, fénylik minden. A strasbourgi kereskedők annak az egy hétnek a forgalmából élnek, amit mi, európai képviselők és a velünk utazó eurobürokraták, asszisztensek, lobbisták és szakértők ezrei havonta a városban töltünk. A szállodák itt jóval drágábbak, mint Brüsszelben, vagy más francia városban.  

 

Szigorú menetrend szerint dolgozunk: a délelőtti plenáris ülést a délben tartott szavazás, majd a délutáni tárgyalások és az esti frakcióülés követi. Az sem ritka, hogy éjfélig folytatódik a plenáris vita. De a karácsonyi héten mindenki megpróbál legalább egy rövid délutánra kiszabadulni a taposómalomból. Leginkább az utcai piacok csalogatnak. Azt érezni, itt minden a helyén van: a bodegák ünnepi díszei, a művészi gonddal elrendezett gyümölcsök, sajtok, cipók és kalácsok a standokon, és legfőképpen maguk az emberek. Minden eladó szívélyes, és olyan érdeklődő, hogy a második pohár forralt bor után végképp elhiszem, semmi nem érdekli jobban, mint a legutóbbi parlamenti előterjesztésem. Megnyugtatóan működik az ünnepi rutin. Az árusok nemcsak a vevőkkel, hanem egymással is kedélyesen beszélgetnek, körbekínálnak mandarint, kis szelet sonkát, kekszet. Ebben a családias hangulatban gyerekkorunk ízeit és meséit idézi minden. A sütemények és a gyümölcsök, a falovak és a játékvonatok, a mézeskalács házak és a színes Tiffany lámpák, a régi film poszterek a feledhetetlen Marilyn Monroeval és James Deannel. Amerre a szem ellát, a karácsonyt ünnepli minden és mindenki. Csoda-e, hogy a franciák nemcsak az Unió királynőjének, de a karácsony fővárosának is látják Strasbourgot? 

Tégy az előítélet ellen!

2008 november 9. | Szerző: Virginia

 

A plakátról egy jóképű, jóllakott indián mosolyog rám: Kepes András. Ő lesz a vendégem november 20-án este hétkor az Alexandra kávézóban (Károly körút). A beszélgető sorozat címe: Mi kell a nőnek? Azt hiszem, ezúttal arról is szó lesz, mit tehetünk az előítéletek ellen.

Mondom Andrásnak, milyen vicces ez a plakát, mire megnyugtat: ez csak reklám. A róla készült képekkel soha nem azonosul, az számít, amit csinál: küzd az előítéletek ellen. 

A Horthy családról készített filmje vitára ingerelte a nézőket. Sokan azt rótták fel, miért olyan elnéző a „kis kormányzónéval”, aki szemmel láthatólag nem érti Horthy Miklós történelmi szerepét, csak az embert hajlandó látni benne, és a hozzá kötődő hétköznapi apróságokat, amelyek megragadtak az emlékezetében. Lehet-e szimpatikusnak láttatni valakit, akinek ennyire reflektálatlan a viszonya egy sötét korszak vitatott történelmi személyiségéhez, vagy pálcát kell törni felette?

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1940-ben ment férjhez Horthy István kormányzóhelyetteshez, aki 1942-ben repülőszerencsétlenség áldozata lett. A fiatalon megözvegyült asszony akarva-akaratlanul történelmi szereplő lett, a kormányzó Horthy Miklós bizalmasa, idővel legfőbb tanácsadója. Józanságával, kívételes lelki erejével igyekezett megóvni az akkori politikai vezetést attól, hogy az országot végzetes tragédiába sodorja. Tudjuk, hiába. Az 1944. októberi sikertelen kiugrási kísérlet után Magyarország és a Horthy család sorsa végképp  megpecsételődött. A németek elhurcolták a családot, Edelsheim Ilona életének nagy részét külföldön töltötte, a fényűzésből szegény sorba kerülve.

Minderről olyan könnyedén, olyan természetességgel beszél a kamerák előtt ez a 91 éves asszony, hogy önkéntelenül tisztelet ébreszt az emberben. Nem a korszakot, nem Horthy Miklós szerepét kezdjük el másként látni, hanem egy erős, kemény próbákat kiálló, tisztességre törekvő nő személyiségét fedezzük fel. Legyőzzük a grófkisasszonnyal szembeni előítéleteinket, az embert látjuk, aki másként viselkedett, mint ahogyan a kor előírta számára.  

 

Eszembe jut egy másik asszony, Michelle Obama, az Egyesült Államok jövendő first lady-je. A dédapja rabszolga volt, az apja még nem utazhatott a villamos első kocsijában, ő viszont vörös ruhában (amit sokan kritizáltak) férjét ünnepli az emelvényen, az  új amerikai elnököt. Milyen szerepe lesz ennek a tanult, határozott, intelligens nőnek Obama mellett? Mire használja ezt a történelmi lehetőséget, az első fekete elnök feleségeként? Hány millió embernek kell legyőznie az előítéletét vele szemben? Mit kell tennie azért, hogy elfogadják?

Nők a történelem forgatagában. Látszólag a háttérben, valójában kivételes helyzetben és szerepben. Erejük, belátásuk, befolyásuk meghatározó lehet. Edelsheim Ilona sokáig láthatatlan maradt, Michelle Obama kiáll a világ színpadára. Megváltozik- e a kép, oldódnak-e az előítéletek? Hát ilyesmiről fogunk beszélgetni az Alexandra kávézóban.