A szeretet koldusai
2008 október 20. | Szerző: Virginia
Albert Györgyivel együtt szerepeltünk a Szulák show-ban néhány órával a halála előtt. Nem voltunk barátok, de évente négyszer-ötször találkoztunk, többnyire különböző tévé felvételeken, s ilyenkor nagyokat beszélgettünk. A róló szóló nekrológom a Népszavában jelent meg a temetése napján. A sors iróniája, hogy éppen azon a napon Jakupcsek Gabriellával beszélgettem az Alexandra pódiumon arról, miért vállal gyereket egy negyvenöt éves nő.
Élet és halál, gyerekszülés és meddőség, életöröm és halálvágy.
Ezekről a kérdésekről készülök írni. Ez a könyv azoknak szól majd, akik szeretik az életet, de olyan emberekről írok benne, akik az élet helyett a halált választották. Két hírességről, aki a szemünk láttára pusztította el magát, és egy ismeretlenről, akinek lassú haldoklását „csak” a családja és a barátai nézték végig. Negyvenes nőkről, akik ellökték maguktól mindazt, ami a középpontban tarhatta volna őket, a periféria felé sodródtak, majd belezuhantak a mélybe.
Az ilyen embereket sokféleképpen szokták megbélyegezni.
Önsorsrontók. Önpusztítók. Életgyilkosok. Exhibicionisták.
Pedig lehet, hogy egyszerűen csak nem vált be nekik az, amihez mások foggal-körömmel ragaszkodnak, s ezért inkább belehaltak az életükbe. Boldogtalanok voltak, depresszióba zuhantak, szorongások, félelmek lettek úrrá felettük. Borzalmas űr tátongott a lelkükben, amit sehogyan sem tudtak betölteni. Képtelenek voltak bármit kezdeni a csalódottságukkal, az elkeseredettségükkel, a kiábrándultságukkal. Minden esetben létezett egy alap trauma, a többi már csak a ráadás volt. S mert a feloldásra képtelennek bizonyultak, gyorsan, vagy lassan, de biztosan végeztek magukkal.
Ezek a legkézenfekvőbb magyarázatok.
De az is lehet, hogy valami egészen más történt: addig próbálkoztak, míg végül mégiscsak sikerült legyőzniük az életet. Így hát bizonyos értelemben győztesek ők. Létük nem volt hiábavaló.
Romy Schneider, Albert Györgyi és Mariann a negyvenes éveik elején járó nők voltak, akik – így, vagy úgy – a nőiségükbe haltak bele. Az ital, a pirulák, az öngyilkos életmód, mindaz, amihez görcsösen ragaszkodtak, semmi másról nem szólt, mint nőiségük megoldatlan kérdéseiről. Egyikük sem tudott önmagával együtt élni, és ezért másokkal sem. Mindhármukra ráillik az „együtt-élhetetlenség”, amely megtépázott nőiségük következménye volt. A test nyelvére, erotikára, érzelmekre fordították le azt, amiről mások gondolkodtak. Tablettákban, alkoholban és szerelmi ügyekben kerestek segítséget, s közben átbújtak olyan korlátok alatt, amelyekben megkapaszkodhattak volna. S amikor ismeretlen tájakra értek, rettegve kaptak újabb kapaszkodók után, amelyek ugyancsak nem nyújtottak támaszt. Ebben az ördögi körforgásban pörögve zuhantak egyre mélyebbre, megállíthatatlanul. Öngyilkos utazás volt az életük.
Ők is arra vágytak, amire minden normális ember: szeretetre. Ehhez azonban előbb önmagukat kellett volna szeretniük, ami egyiküknek sem sikerült. Legfeljebb néhány pillanatra.
Írd újra az életed!
2008 október 11. | Szerző: Virginia
Írd újra az életed!
A Varázskert bemutatója előtt felmentem a gyerekkori lakásomba, oda, ahol felnőttem, s ahol a szüleim a halálukig laktak, és kinéztem az ablakon. Előttem a Gellért hegy, a Budai Vár, a Duna és az Iparművészeti Múzeum. Ennél varázslatosabb kilátás egyetlen lakásból sem nyílik a városra. És ahogyan ott álltam, újra kimondtam magamban: ha más költözne ebbe a lakásba, s én nem láthatnám mindezt az ablakaimból, abba valószínűleg belehalnék.
Apám íróasztalán írtam a könyvem záró fejezetét, a repülést az ismeretlenbe, anyám konyhájában főzöm a legfinomabb vasárnapi ebédeket. Soha nem váltam el tőlük. Most újra megköszöntem nekik, hogy vagyok, hogy írhatok, hogy nézhetem a várost ebből a száztíz éves józsefvárosi házból.
A bemutatón Szikora János rendező beszélgetett velem. Ő az egyik legérzékenyebb olvasó, akivel valaha is találkoztam. Személyiségének egyik legrokonszenvesebb vonása az előítélet-mentes kíváncsiság, amely különös érzékenységgel párosul. Minden apró részletet meglát, megérez egy műben. Arról próbált meggyőzni, hogy legközelebb arról írjak, milyen értelmiségi nőként politizálni egy férfivilágban. Válaszként elmondtam egy történetet.
Tizenöt évvel ezelőtt egy vasárnap délelőtt megszólal a telefon. Épp’ a fürdőkádban ülök, zenét hallgatok. A vonal másik végén ismeretlen férfi. Gratulál a vasárnapi lapban megjelent cikkemhez, amelyben elvált apákról írok, akik szenvednek, mert nem élhetnek együtt a gyerekeikkel. Az ismeretlen arra kér, írjam meg a történetüket. Egy ilyen könyvet szívesen kiadna, bár még csak kezdő a szakmában. Mondom, most nem érek rá, rengeteg más dolgom van. Matyi Dezső elköszön, elnézést kér a zavarásért. Azóta három regényemet adta ki az Alexandra Kiadó, az ország egyik legnagyobb, vezető kiadója, amelynek Matyi Dezső a tulajdonosa. Egyik sem elvált apákról szólt. De tegnap – megint csak telefonon – megegyeztünk abban, hogy végre megírom azt a könyvet, amelyre tizenöt évvel ezelőtt nem jutott időm. Vagy legalábbis valami hasonlót.
És most azt ígérem Szikora Jánosnak is, hogy egyszer megírom a politikáról szóló könyvet, csak még érlelem kicsit. Mert az idő nagy úr. Vannak történetek, amelyek csak úgy kiperegnek az író ujjai közül, és vannak olyanok, amelyekre hosszan kell várni. Újra kell gondolni, újra kell írni őket. Ahogyan újra meg újra meg kell írni életünk történetét, a változást, a rengeteg tapasztalatot, málhányi úti élményt, élet örömöt, félelmet. Összegyűjteni és elrendezni mindezt, azt is jelenti: újraalkotjuk az életünket. Valami újat hozunk létre, hogy jobban értsük változó önmagunkat.
Mostani regényem főszereplője olyan nő, aki mer szembenézni önmagával, és ki mer mondani valamit, amit egyáltalán nem könnyű: hadd legyek az, aki vagyok. Hadd lássam olyannak a világot, amilyennek szeretném. S ha ehhez két életre van szüksége, hát tessék!, álmodik magának egy másik életet, amely közelebb viszi a beteljesüléshez, féken tartott érzelmei felszabadulásához. Visszamegy a legősibb forráshoz, amelyből táplálkozhat, a gyerekkorába, és felszabadítja magában azt a nőt, akibe megannyi titok, rejtett kifejezési vágy szorult. Újra írja az életét. De legalábbis megpróbálja.
Barna eső
2008 szeptember 24. | Szerző: Virginia
Miután szombat reggel Verebes Istvánnal arról beszélgettünk a Napkeltében, hogy a fiatalok ismerjék meg a magyar történelmet, és olyan országban szeretnénk élni, ahol senkinek nem kell félnie, hétvégi bevásárlásra indultam. A közért bejáratánál egy nő karon ragadott, és azt kiabálta, hogy takarodjak nemcsak az üzletből, hanem az országból is. Nem fogadtam meg a tanácsát, megvettem a vasárnapi ebédhez valókat a boltban. Délután kettőkor felhúztam az egyetlen igazán kényelmes, lapos sarkú csizmámat, és elballagtam a Charta tüntetésre, a Clark Adam térre. Itt már csupa kedves ember fogadott, akikkel átsétáltunk a Kossuth térre, ahol 1993 szeptemberében egész családommal együtt részt vettem az akkori Charta gyűlésen. Apám, akkor 76 évesen, combnyaktörésből lábadozva, botjára támaszkodva bicegett anyám és nővérem segítségével, s én meghatottan néztem őket. Együtt az egész család, végre mindannyian ugyanazt gondoljuk egy ügyről, és nem csak mi, lám, milyen sokan jöttünk össze, hogy védekezzünk a “barna eső” ellen. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ami 1993-ban közfelháborodást és félelmet kelt, az tizenöt évvel később legfeljebb mínuszos hír lehet az országos napi lapokban. Ezért az ernyőket megint csak ki kellett nyitni. Az alapító atyák – Konrád György, Vitányi Iván és Farkasházy Tivadar piros, fehér és zöld esernyőkkel a fejük fölött álltak a színpadon, jelezve, hogy ezúttal is van mit féltenünk. Férfiak léptek fel egymás után az emelvényre, hogy gyújtó hangú, szenvedélyes, higgadt és okos beszédükkel meggyőzzék a tömeget a kirekesztés, a gyűlölet és a radikalizmus veszélyeiről. Megszólalt egy fiatal rendezőnő is, aki frappáns kétsorosával a legnagyobb sikert aratta. Kár, hogy Groó Diána nem mondott többet, nem használta ki azt a lehetőséget, hogy egyetlen női vezérszónoka legyen ennek a fontos eseménynek. A demokrácia a nők demokráciája is, nem csupán a férfiaké. Legalább egy egyetemista lány, vagy egy civil szervezet női képviselője szóhoz jutott volna, ha már annyival többen vannak a nők a felsőoktatásban és a civil világban, mint a férfiak. Lám, mit ér a számszerű többség! Miközben hallgattuk a miniszterelnök beszédét, amelyben jobboldali testvéreinkről és a magyarok közötti békéről beszélt, nem is gondoltunk arra, hogy tőlünk néhány száz méterre már megkezdődött a cirkusz. Jobboldali szélsőségesek Molotov koktélokat, petárdákat és köveket hajigáltak “elnyomásuk ellen” tiltakozva. És használt cipőket a szovjet hadsereg emlékműve elé a “cigánybűnözés” áldozatainak emlékére. Valami faramuci logika azt mondatta velük, ha a holokauszt zsidó áldozatainak emlékére cipőkből készült alkotás áll a Duna parton, akkor a “cigányok áldozatainak” is valami hasonló dukál. Bár arról még a legelszántabb felvonulók sem hallottak, hogy felfegyverzett cigányok valaha is ártatlan embereket lőttek volna a Dunába. A tragikomikus események az Andrássy úton folytatódtak, de ezeket már csak a televízióban láttam. Mire hazaértem, a híradások rég megfeledkeztek a békés Charta felvonulásról, és csak az utcai zavargásokat mutatták. Emlékező, ünnepi hangulatom pillanatok alatt szertefoszlott, megpróbáltam legalább fájó derekamat kilazítani a négy órán át tartó menetelés és álldogálás után – hiába. Másnap azért megfőztem a vasárnapi ebédet, és összetereltem a családomat. A rántott csirkénél még politizáltunk, de a túrós derelyénél már témát váltottunk: megkezdődött az őszi színházi szezon. Az Andrássy út vasárnap délután újabb arcát mutatta, miután eltakarították az előző napi rongálások nyomait. Ezúttal nem tüntetők, hanem színtársulatok és zenekarok foglalták el az úttestet és a járdákat, és a borús, szeles idő ellenére karnevál hangulatot teremtettek a belvárosban. A Nagymező utca sarkán álló virágos bódéban köttettem egy rózsacsokrot Kállai Bori részére, aki Anhilte, alias Kupfer Hilda szerepét játssza a felújított Csárdáskirálynőben. A színházban legnagyobb meglepetésünkre a bokacsattogtatós, úri Magyarországon játszódó habkönnyű mese helyett a női önérzet és az elismerésért folytatott küzdelem mai történetével találkoztunk. Az előadás végén néztem a boldog, felszabadult arcokat, és az jutott az eszembe, hogy verejtékes erőfeszítéssel kiharcolt férfi demokráciánkra ráférne némi humor, és előbb-utóbb Kálmán Imre melódiái lehetnének uralkodók a petárdák és a Molotov koktélok dörrenései, és a tüntetők gyalázkodó üvöltései helyett.
Női létünk
2008 szeptember 7. | Szerző: Virginia
Női létünk
A Károly körúti Alexandra pódiumon szeptember 18-án este 7-kor beszélgető műsort indítok, amelyre elsőként Molnár Gabriellát, a Nők Lapja főszerkesztőjét hívom meg. Később más írókat, szerkesztőket, művészeket, érdekes sorsú embereket kérek arra, hogy meséljenek magukról, megélt és meg nem élhetett nőiségükről, azokról a lehetőségekről és azokról a korlátokról is, amelyekkel életük során találkoztak.
Minden hónap harmadik csütörtök estéjén találkozunk, s előbb-utóbb összeáll az aranycsapat azokból, akik megtisztelnek a bizalmukkal. Úgy tervezem, férfiakat is vendégül látok, mert érdekel, hogyan gondolkodnak ők a nőkről.
Tíz évvel ezelőtt indítottam egy pályázatot nők számára arról, hogyan élik meg a sikereiket, mit jelent számukra az elismerés. Több, mint négyszázan válaszoltak, főleg értelmiségi és vidéki nők, akiknek személyes történeteiből összeállt egy megrendítően szép és sokat mondó gyűjtemény. E „tényirodalom” inkább szólt a nők magánéletéről, a családi, rokoni és párkapcsolatokról, a szeretet és a kreativitás utáni vágyról, mint a karrierről. Az írások jó része drámai elemekkel telített történet volt, amelyet nem lehetett meghatottság és együttérzés nélkül olvasni. Sokat árult el a nők kiszolgáltatott helyzetéről, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhető élményéről. A Nő szerint a világ című könyvemben, amely 2000-ben jelent meg, sokat írtam erről.
Talán nem lenne rossz ötlet, megismételni a felhívást. Mi változott az elmúlt tíz évben? Vannak-e új viselkedésformák, kialakult-e új értékrend, új női nézőpont? Átalakult-e a női és a férfi identitás, s ha igen, mert bízom benne, hogy így van, akkor miért hallgatunk róla? Hiszen felnőtt itthon egy generáció, amelynek az élete sem szellemi, sem fizikai értelemben nics úgy beszorítva egy korlátozott térbe, ahogyan az elődeié. Járt és járatlan utakon egyaránt elindulhatnak, nem kell alávetniük magukat egyetlen kánonjog szabályozásának és ellenőrzésének. Jóval nagyobb szabadság birtokába jutottak, mint elődeik. Hogyan élnek hát vele?
Akiket beszélgetni hívok, azokat ilyesmiről is kérdezek. A hétköznapi példák, a kis történetek igazsága jobban izgat, mint a „nagy narratíva”. Kedvenc példám a foltszőnyeg varró asszony, aki minden fellelhető matériát és töredékes tudást összeilleszt annak reményében, hogy új minőséget hozzon létre, hogy a személyes történetek sokaságán keresztül megmutassa a valóság egy fontos szeletét. Szeretném, ha az itthoni közgondolkodásba bekerülne a kizárólagos férfi nézőpont helyébe egy sokkal általánosabb, a női és a férfi lét kérdéseire egyaránt reflektáló nézőpont is. Azt remélem, hogy a jövendő beszélgetések ehhez segítenek hozzá, hiszen nem titok, hogy idővel kötetté szeretném formálni őket.
Örömmel fogadok minden kommentárt és érdeklődést, és persze szeretettel várok mindenkit ezekre a beszélgetésekre.
Rosszkedvünk Olimpiája
2008 augusztus 29. | Szerző: Virginia
A versenyzők heroikus küzdelme, a mások és önmaguk felett aratott győzelmeik szépsége mindig magával ragad. Nézem a kínai versenyzőt, aki az ugrás lendületében magába préseli a mozgás összes energiáját, majd egyetlen pillanat alatt kiszabadítja magából egy tökéletes tripla szaltó formájában. Bámulatos! Vízi pólósaink, Janics Natasa, Kovács Katalin és Vajda Attila aranyának úgy örültem, majd kiugrottam a bőrömből, Cseh László ezüstjei is elkápráztatnak, ahogyan a többiek, mind, mind nagyszerűek, büszkék lehetünk rájuk, csakhogy…
Ezt a mostani olimpiát mégsem szeretem. Nem azért, mert a vártnál jóval kevesebb aranyat hoztunk haza, hanem azért, mert elhúzott előttünk a világ. Bennragadtunk a magyar versenysport vonatában, mint valami régimódi szerelvényben, melyet még nem szereltek fel önműködő ajtókkal. A sportolóink korszerűtlen körülmények között, többnyire pszichológusok nélkül készülnek fel a versenyekre, és ez rányomja a bélyegét a teljesítményükre. A legjobban a női kézilabdás lányoknál láttam, hogy tud szétzuhanni egy csapat a várható vereség pszichológiai nyomása alatt, és kétségbeesett játékukat nézve értettem meg igazán, mennyire fontos a lelki felkészítés.
Magam is versenysportoló voltam, kosárlabda játékos, tudom, mennyit köszönhetek a sportnak. Megtanultam küzdeni, a sport kemény harcost formált abból a kissé mulya, örökké álmodozó lányból, aki kamasz koromban voltam. Megismertem nemcsak a siker édes ízét, hanem a kudarc és a vereség keserűségét is. Mindez felmérhetetlen előnyt jelent a pályámon, ahol küzdőszellem, kitartás és harci készség híján már százszor kiütöttek volna. Egyenletes egyéni teljesítmény, önzetlen csoport szellem, magas technikai tudás, szorgalom, a sport iránti tisztelet – ilyesmikre neveltek minket akkoriban az edzőink. Ma egészen másról szólnak a nagy világversenyek. Amikor az amerikai űrlény duzzadó izmait, abszurdan hosszú végtagjait és forgószélszerű karcsapásait nézem, azt várom, melyik szám végén nőnek úszóhártyák az ujjai közé. Nap mint nap vesznek vissza érmeket, küldenek haza sportolókat dopping vétség miatt. Úgy fest, mintha rabló-pandúrt játszanának a versenyzők az ellenőrökkel, a szerencsések egy lépéssel a pandúrok előtt, az ügyetlenebbek sírhatnak. Vagy el kellene hinnünk, hogy az emberiség minden évben klasszisokkal javítja meg önnön teljesítményét? De ha valóban mindenki doppingol, ahogyan többen is állítják, akkor az egész olimpiának semmi értelme. Maradt még egyáltalán valami az olimpiai szellemből?
Na és Kína, ez az ámulatba ejtő szuper hatalom, XXI. századi döbbenetes gazdasági fejlődésével, futurisztikus építészetével, a felülmúlhatatlan olimpiai projekttel és tenger sok aranyérmével bebizonyította, hogy mindenre képes. Már az ünnepi megnyitóval elvarázsolta a világot. Ilyenkor nem illik megkérdezni, mi történt az olimpiai játékok miatt áttelepített falvak lakóival, a környezetvédelmi okok miatt megszüntetett üzemek dolgozóival, és azt sem illik firtatni, hány évesek azok a madártestű tornászlányok, akik emberfeletti teljesítményt nyújtanak korláton, gerendán, talajon. Testük pihekönnyű, gumihajlékonyságú, súlytalan. A levegőben lépdelnek, légies tünemények, majd olajfúrófejként szétcsapják maguk körül a levegőt, és hajszálpontos ugrásaikkal tombolásra késztetik a sportcsarnok közönségét. Ilyen gyakorlatokra csak azok képesek, akiket kicsi gyerek koruktól drákói szigorral edzenek megállás nélkül. A kimagasló eredmények nem is váratnak magukra, amelyeket azután nem csak sport sikerként, hanem politikai tettként is ünnepelnek Kínában.
A mi nemzeti büszkeségünk viszont romokban hever, pedig meg kellene érteni, hogy az olimpiai versenyláz és az ennek megfelelő szellemiség nem fokozható a végtelenségig. Magyarország szerintem akkor járna jól, ha kiszállna ebből a reménytelen mókuskerékből, és pénzt, energiát, technikát inkább tömegsportra áldozna. A gyerekek, fiatalok és idősek egészségének megőrzésére, jókedvű és élvezetes sportolásra, az iskolai sport fejlesztésére, az amatőr versenyszellem újraélesztésére. Csöppet sem vagyok optimista e téren. Tudom, hogy hatalmas iparág a sport, az üzleti érdek és a presztízs gyakran felülírja nem csupán az emberi jogi kérdéseket, hanem a józan megfontolást is. Márpedig akkor marad a csalódás és a frusztráció a hiányzó érmek miatt, a magyaroknak az európai átlagtól messze elmaradó életkora, a sok görbe hátú, lúdtalpas gyerek, és a göthös, túlsúlyos vénember ebben az országban.
Rosszkedvünk Olimpiája
2008 augusztus 29. | Szerző: Virginia
A versenyzők heroikus küzdelme, a mások és önmaguk felett aratott győzelmeik szépsége mindig magával ragad. Nézem a kínai versenyzőt, aki az ugrás lendületében magába préseli a mozgás összes energiáját, majd egyetlen pillanat alatt kiszabadítja magából egy tökéletes tripla szaltó formájában. Bámulatos! Vízi pólósaink, Janics Natasa, Kovács Katalin és Vajda Attila aranyának úgy örültem, majd kiugrottam a bőrömből, Cseh László ezüstjei is elkápráztatnak, ahogyan a többiek, mind, mind nagyszerűek, büszkék lehetünk rájuk, csakhogy…
Ezt a mostani olimpiát mégsem szeretem. Nem azért, mert a vártnál jóval kevesebb aranyat hoztunk haza, hanem azért, mert elhúzott előttünk a világ. Bennragadtunk a magyar versenysport vonatában, mint valami régimódi szerelvényben, melyet még nem szereltek fel önműködő ajtókkal. A sportolóink korszerűtlen körülmények között, többnyire pszichológusok nélkül készülnek fel a versenyekre, és ez rányomja a bélyegét a teljesítményükre. A legjobban a női kézilabdás lányoknál láttam, hogy tud szétzuhanni egy csapat a várható vereség pszichológiai nyomása alatt, és kétségbeesett játékukat nézve értettem meg igazán, mennyire fontos a lelki felkészítés.
Magam is versenysportoló voltam, kosárlabda játékos, tudom, mennyit köszönhetek a sportnak. Megtanultam küzdeni, a sport kemény harcost formált abból a kissé mulya, örökké álmodozó lányból, aki kamasz koromban voltam. Megismertem nemcsak a siker édes ízét, hanem a kudarc és a vereség keserűségét is. Mindez felmérhetetlen előnyt jelent a pályámon, ahol küzdőszellem, kitartás és harci készség híján már százszor kiütöttek volna. Egyenletes egyéni teljesítmény, önzetlen csoport szellem, magas technikai tudás, szorgalom, a sport iránti tisztelet – ilyesmikre neveltek minket akkoriban az edzőink. Ma egészen másról szólnak a nagy világversenyek. Amikor az amerikai űrlény duzzadó izmait, abszurdan hosszú végtagjait és forgószélszerű karcsapásait nézem, azt várom, melyik szám végén nőnek úszóhártyák az ujjai közé. Nap mint nap vesznek vissza érmeket, küldenek haza sportolókat dopping vétség miatt. Úgy fest, mintha rabló-pandúrt játszanának a versenyzők az ellenőrökkel, a szerencsések egy lépéssel a pandúrok előtt, az ügyetlenebbek sírhatnak. Vagy el kellene hinnünk, hogy az emberiség minden évben klasszisokkal javítja meg önnön teljesítményét? De ha valóban mindenki doppingol, ahogyan többen is állítják, akkor az egész olimpiának semmi értelme. Maradt még egyáltalán valami az olimpiai szellemből?
Na és Kína, ez az ámulatba ejtő szuper hatalom, XXI. századi döbbenetes gazdasági fejlődésével, futurisztikus építészetével, a felülmúlhatatlan olimpiai projekttel és tenger sok aranyérmével bebizonyította, hogy mindenre képes. Már az ünnepi megnyitóval elvarázsolta a világot. Ilyenkor nem illik megkérdezni, mi történt az olimpiai játékok miatt áttelepített falvak lakóival, a környezetvédelmi okok miatt megszüntetett üzemek dolgozóival, és azt sem illik firtatni, hány évesek azok a madártestű tornászlányok, akik emberfeletti teljesítményt nyújtanak korláton, gerendán, talajon. Testük pihekönnyű, gumihajlékonyságú, súlytalan. A levegőben lépdelnek, légies tünemények, majd olajfúrófejként szétcsapják maguk körül a levegőt, és hajszálpontos ugrásaikkal tombolásra késztetik a sportcsarnok közönségét. Ilyen gyakorlatokra csak azok képesek, akiket kicsi gyerek koruktól drákói szigorral edzenek megállás nélkül. A kimagasló eredmények nem is váratnak magukra, amelyeket azután nem csak sport sikerként, hanem politikai tettként is ünnepelnek Kínában.
A mi nemzeti büszkeségünk viszont romokban hever, pedig meg kellene érteni, hogy az olimpiai versenyláz és az ennek megfelelő szellemiség nem fokozható a végtelenségig. Magyarország szerintem akkor járna jól, ha kiszállna ebből a reménytelen mókuskerékből, és pénzt, energiát, technikát inkább tömegsportra áldozna. A gyerekek, fiatalok és idősek egészségének megőrzésére, jókedvű és élvezetes sportolásra, az iskolai sport fejlesztésére, az amatőr versenyszellem újraélesztésére. Csöppet sem vagyok optimista e téren. Tudom, hogy hatalmas iparág a sport, az üzleti érdek és a presztízs gyakran felülírja nem csupán az emberi jogi kérdéseket, hanem a józan megfontolást is. Márpedig akkor marad a csalódás és a frusztráció a hiányzó érmek miatt, a magyaroknak az európai átlagtól messze elmaradó életkora, a sok görbe hátú, lúdtalpas gyerek, és a göthös, túlsúlyos vénember ebben az országban.
Újjászületés
2008 augusztus 17. | Szerző: Virginia
Legalább négy zsák papírtól szabadultam meg egyetlen délután, és közben megtaláltam egy rég elfelejtett novellámat, amit a kilencvenes évek elején írtam. Miközben olvastam, megszületett bennem néhány érdekes felfedezés.
Egy írásmű nem csupán töredéke a világnak, hanem önmagában egy kicsiny világ. Ha tetszik, nem csak olvasod, hanem bele is költözöl abba a mikrokozmoszba, amit az író megteremtett. Az író egyszerre vándor, aki bekóborolja, figyeli, értelmezi a külvilágot, és gyűjtő, aki emlékeket, álmokat, szenvedélyeket kapar össze. Goethe Wilhelm Meister-ének egyik története egy férfiról szól, aki szerelmes lesz egy kicsiny nőbe, aki átmenetileg normális méretűre nő, de a férfi, anélkül, hogy tudná, miniatűr királyságot hordoz magával egy dobozban, amelynek ő a hercegnője. Goethe meséjében a világ szó szerint gyűjthetővé, tárggyá válik.
A gondolkodás és maga az írás is a gyűjtés egy-egy formája. Ötleteket, idézeteket, tapasztalatokat és érzéseket hordunk halomba, majd illesztünk össze úgy, mint egy kirakósjátékot. Hasonló célt szolgál a napló is, amelynek írója ugyancsak begyűjti a világot, élete részleteit, és úgy tekint rájuk, mint táblaképekre. A képek néha hidegek, távoliak és érthetetlenek, de szerencsés pillanatokban megelevenednek, mozgóképekké változnak, és közel jönnek hozzánk.
Az ágyam melletti kisasztalon egy kemény borítójú, virágmintás füzet fekszik, amelybe apró betűkkel jegyzetelek többnyire hajnalban, ha maradt még valami a fejemben az éjszakai álmomból. Ez a füzet csodálatos módon majdnem tíz éve őrzi azt a tiszta szappan illatot, amit akkor éreztem, amikor először a kezembe vettem.
Amikor írok, gyakran emlékekből indulok ki, nem friss tapasztalatokból. Könyveim legátütőbb fejezetei éppen azok, amelyek gyerekkori élményekből táplálkoznak. A Varázskert férfi hőse, Mirkó, azért olyan vérbő, érzelmes és szenvedélyes figura, mert sikerült felidéznem benne azt a gyerekkori önmagamat, aki titokzatos, hódító és ellenállhatatlanul vonzó ideálokat dédelgetett magában. Mint a legtöbb kamasz. Az emlékezés, a múlt színpadra állítása nemcsak azt jelenti, hogy vissza akarom nyerni a múltamat, hanem azt is, hogy az egész életet megpróbálom más keretbe helyezni. A veszteség és a nosztalgia fénytörésében megszületik bennem egy új világ, ami sokkal elmélyültebb, sokkal lényegibb, mint a valóságos. A mondataimnak súlya lesz, mindegyiket úgy írom, mintha az egyetlen lenne a könyvben. Közvetlenebbül, őszintébben is fogalmazok ilyenkor, mert felszabadul bennem a természetemben rejlő álmodozó. Ez maga az újjászületés. Így születettem újjá a Varázskert hősnőjében is, aki kettős életet él: egy valóságosat a férjével, és egy álmbélit gyerekkori játszótársával. Vajon melyik az igazi? A döntést végülis az olvasóra bízom, akinek fantáziájától, játékos kedvétől és hangulatától függően különbözőképpen értelmezhető a hősnő életútja és a könyv befejezése. Bárki tovább írhatja, gondolhatja a regényemet. Mint egy naplót, amelyet véletlenül megtalált sok év után a szekrénye mélyén, és új önmagára ismert benne.
Üvegfeleség
2008 augusztus 3. | Szerző: Virginia
Amikor szociológusként könyveket írtam tanítás és folyóirat szerkesztés mellett, soha senki nem kérdezte meg, mikor van időm írni. Pedig sok órát adtam az egyetemen, egy alapítvány elnöke voltam, és az Esély főszerkesztőjeként sem unatkoztam: kézirat hegyeken rágtam át magam minden héten. Most, hogy európai politikus vagyok, mindenki csodálkozik, hogy regényeket publikálok.
„Nem tudhatod, mit érez egy nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor becsukja a szemét és álmodik. Az álmok még mindig biztosan állnak” – mondja a Varázskert hősnője, aki kettős életet él. Egy valódi életet a férjével, és egy másikat, amelyet Mirkóval, gyerekkori szerelmével álmodott meg magának. Létezhet tökéletes összhang férfi és nő között? Nem ismeri a választ, de abban biztos, ha tudni akarja, be kell lépnie a titokzatos kertbe, meleg tűzszínek, és hideg, kék fények közé.
Azt hiszem, sok ezer nő ismer majd magára ebben a könyvben. Hiszen mindenkinek megvan a maga Mirkója, képzeletbeli barátja, szerelme, akivel feledhetetlen, veszélyes és felkavaró pillanatokat élhet át. Mirkó mi magunk vagyunk, és mind azok, akiknek szenvedélyes a lelke, és nem érik be egy kiégett házasság tapasztalataival, hanem annál sokkal többre vágynak, s úgy űzik el a magányukat, hogy a csillagokkal beszélgetnek.
Regényem hősnője nem akar üvegfeleség lenni, akit a férje már nem is lát, csak éppen megszokásból érzékel. Ha elfogytak a szavak, maradt a megszokás és a rutin, akkor inkább egy különös és bátor menekülés útját választja.
Amikor szociológusként írtam, gyakran éreztem úgy, hogy a szociológia elfed engem. Adatok, tények, kutatási eredmények halmozódtak fel bennem, ezeket raktam össze, ezek mögé bújtam. Páncélként használtam a tudományt, de időnként ki-kibújtam mögüle. Női sorsokról írtam, a Nő szerint a világ, a Pillangóhatás vagy a Szerepváltozásokban megjelent cikkeim már mutattak valamit szépírói hajlamomból. Rendre becsempésztem az adatok közé az érzelmeket. Akkor ezt úgy hívtam: érzelmi szociológia.
És lassan eljutottam a belső felszabadulásig. Úgy látszik, ennyire későn érő típus vagyok, hogy csak mostanában merem megírni egy nő személyes érzelmi rajzát. Érzelmi fotót készítek nőről, férfiről, és közben egyre jobban érteni vélem a saját életemet. Mondom, felszabadultam, de közben nem hagyom el a társadalomtudományt sem, a szereplőim családi, társadalmi háttere éppen annyira izgat, mint az, hogyan élik át egy szerelem katarzisát.
Tulajdonképpen nincs időm írni, mégis mindig írok. Éjszaka, hajnalban, repülőn, vagy két átszállás között, és nyáron különösképpen sokat. Nem véletlen, hogy mindig ősszel jelennek meg a regényeim. Ha valamit meg akarok írni, akkor az kényszeremmé válik, nem tudok ellenállni neki, nem is szabad. Ez az érzés erősebb, mint én. Írok, amikor csak tehetem, amikor éppen jön az ihlet. Hát így.
Forró nyár – uborkával
2008 július 23. | Szerző: Virginia
A kínai turisták csoportosan és fegyelmezetten végig látogatják Európa valamennyi fontos múzeumát, a németek már hajnalban 16 fokos hegyi tavakban úsznak versenyt, az olaszok és a spanyolok 11 óra előtt ki nem dugják a fejüket a redőnyeik mögül, délután viszont sziesztázni vonulnak, hogy azután egész éjjel nyitva tartsák a zenés-táncos vendéglőiket és boltjaikat. Az olaszok tüneményesen vágják át a külföldieket a pénztárnál, miközben harsányan nevelik a lábuk körül ugráló bambinókat, a magyarok pedig … Nem is tudom. Itthon zuhog az eső, beáznak a felső emeleti lakások, nem érik meg a kovászos uborka az ablakban, és egyébként is savanyú-keserű az ember szája íze. Mintha soha nem indulna be a nyár. A politikusok egymás haját tépik a frakció üléseken, a „független” politológusok őrjöngve érvelnek valami rémisztően banális dolog mellett a tévében, a kereszttűzben még mindig nyaggatják szegény képviselőket és minisztereket, az esti műsorok pedig annyira gagyik, hogy ember legyen a talpán, aki nézi őket. Szóval, hol marad a nyár?
Imádom a nyár illatát, zamatát, ízeit. Gyerekkoromban gyümölcsön és kenyéren eléltem heteken át, annyira élveztem a friss, erős ízüket, amit egész télen nélkülöznünk kellett. Ma viszont a nyári gyümölcs sem ízletesebb, mint a téli, üvegházi, de lehet, hogy csak eljárt felettem az idő, én változtam meg. Bár nem hiszem, hogy finnyásabb lettem, érdekes módon az ízlésem alig változott az évek során, már ami az ételeket illeti. Ma is a magyaros konyhát szeretem a legjobban, annak ellenére, hogy végigkóstoltam mindenféle szuper és méltán elismert nemzeti konyha sajátosságait. A franciától el vagyok ragadtatva. Annyira szellemes, ötletes, változatos, olyan kimeríthetetlen fantáziával variálja a különféle fűszereket és mártásokat, hogy nem lehet betelni vele. És akkor még nem beszéltem a tálalás művészetéről, az ételek dekorációjáról, elhelyezéséről a tányérokon és az asztalon, a pincérek különös és zavarba ejtő modoráról, ami nélkül nincs francia konyha művészet, és az éttermek finom, költői, enyhén mediterrán hangulatáról. Egy francia vendéglőben az ember ráébred arra, hogy mit jelent az élet apró örömeinek élvezete. Sehol másutt nem tudják ennyire pontosan és átélhetően kifejezni ezt, mint mondjuk egy provence-i teraszos kisvendéglőben. A magyar konyhából talán éppen ez a hangulat hiányzik. Valahogy egy idő után mindig szomorú, melankolikus, vagy egyenesen kesergő lesz a hangulat, még a borral vigadás sem örömöt, felszabadultságot, hanem valamiféle keserűséget áraszt. Tudom, hogy a gazdasági mutatóink… az energia és az élelmiszer árak… a politikai helyzetünk… na és hogy közelednek a választások … de azért mégis jó lenne legalább nyáron, legalább néhány hétre, vagy napra mindezt elfelejteni. Nyaralni, pihenni, örülni, élvezni az élet apró örömeit – napon érett, zamatos kovászos uborkát eszegetve. Vagy túl sokat kívánok?
A siker ára
2008 október 29. | Szerző: Virginia
A legjobban annak a tizenhét éves lánynak az írása érintett meg, aki édesanyja modernkori rabszolgasorsáról ír, de felkavaró történeteket olvastam másoktól is. Kreatív, tudatos és érzékeny nők válaszoltak, akik maguk választották ki azokat a célokat, amelyek irányába mozdulni akarnak, de írtak olyanok is, akik mások elvárásai szerint kénytelenek élni. A siker és a vele járó társadalmi elismerés jótékony és felszabadító hatásáról éppenúgy olvashattunk, mint a sikertelenség bénító és ijesztő élményéről. Néhányan arra a felismerésre jutottak, hogy a nagy álmok sok kicsiből álnak össze. Mások, sikerük csúcsán az odavezető út nehézségeit is látták. Nyílt, őszinte és bátor írásokat olvashattunk sikerről és kudarcról, erőről és sérülékenységről, álmokról és kijózanodásról.
Az írásokból összeálló kép nem átfogó tabló, inkább mikrovilágok mozaikja, amelyről a válaszadóknak mély, személyes tudása van. Két következtetés biztosan kiolvasható belőle. Az első az, hogy a siker sokféle és relatív. Nem köthető sem a magánélet, sem a közélet fogalmához. Hagyományos nő szerepében éppenolyan sikeres lehet valaki, mint a közéleti nő gúnyájában, vagy a két szerep ötvözetében. Egy megértő kapcsolat szabadságában és biztonságában, vagy sokgyermekes anyaként sokan megtalálják életcéljukat, vagy legalábbis felismerik, merre akarnak tovább menni az úton. A munka és a család összehangolásának hagyományos problémájával rengetegen vívnak hol sikeres, hol hiábavaló küzdelmet. A közéleti elismerést elért nők éppenúgy hangoztatják a család támogató szerepének fontosságát, mint azok, akik a magánéletükben találnak rá a sikerre. A lényeg az: a sikeres nők belső hangjuk által irányított emberek.
A másik következtetés ugyanilyen egyszerűen fogalmazható meg: a sikernek nagy ára van. Az a szabadság, hogy az ember önmaga lehet, ijesztő és felelősségteljes szabadság, amihez kezdetben félve, bátortalanul jutunk el. Nem csupán a külső irigység tornyosul rémisztő akadályként elénk, hanem saját bizonytalanságunk is. Először ezt kell legyőzni magunkban. A kollégák, barátok, szomszédok rosszindulata és örökös gáncsoskodása megkeserítheti az életünket. De igazi gátakat mindez akkor jelent, ha nem bízunk eléggé a bensőnkben zajló, kifejezésre törekvő erőkben. Ha ezeket felfedezzük, ha hallgatunk a belső hangunkra, ha bátran, nagy képzelőerővel reagálunk a körülöttünk zajló eseményekre, akkor lesz esélyünk arra, hogy elismerést vívjunk ki. Akkor büszkék lehetünk önmagunkra, mert a saját célunkat követjük. A siker felé való elmozdulás – legyen bár közéleti, magánéleti, vagy bármilyen sikerről is szó – a szabad választás lehetőségét kell, hogy magában hordozza. Mert a cél – Kierkegaard szép szavaival szólva – „hogy azzá lehessünk, akik vagyunk.”
Oldal ajánlása emailben
X